Szalézi Társaság Szent István királyról nevezett magyar tartománya

A 19. századi iparosodó és polgáriasodó európai társadalmak kihívásaira a katolikus egyház számos intézménye igyekezett feleletet adni, de az egyik legsikeresebb köztük a Bosco Szent János által alapított Szalézi Társaság lett. Don Bosco 1841-től kezdve foglalkozott „veszélyeztetett” társadalmi közegben növekvő fiúk nevelésével Torino Valdocco nevű külvárosában. Tevékenységéhez idővel munkatársak is csatlakoztak. Közösségük 1854-ben kezdte Szalézi Szent Ferenc nevét használni. Bosco 1859-ben alapította meg a társaságot, amely 1869-ben nyert pápai elismerést, mint papok és laikus testvérek egyszerű fogadalmas kongregációja, amelynek célja, hogy biztosítsa az ifjúságnevelő munka folyamatosságát és kiterjesztését. ■ Magyarországon a Szalézi Társaság munkáját először Lonkay Antal lapszerkesztő kezdte népszerűsíteni Don Boscóval való személyes találkozása (1880) után lapja, a Magyar Állam hasábjain. Ennek köszönhetően több magyar katolikus pap és laikus is a szalézi munkatársak közé lépett. A rendbe első magyarként 1900-ban egy kalandos életű pap, Zafféry Károly lépett be (60 évesen, Itáliában). Zafféry és a magyarországi munkatársak segítségével 1900-ban Magyarországon is elkezdődött a jelöltek toborzása, akik Olaszországban, a szalézi formáció központi helyszínein kaptak képzést. Az évi 10-20 jelölt számára 1902-ben a piemonti Cavagliàban hoztak létre külön intézetet, amely Szent István nevét vette fel. (Korábban a házban a német anyanyelvű jelöltek laktak). Itt olasz páterek és magyar növendékek vezetésével tanultak, és néhányan el is jutottak az örök fogadalomig. 1903-tól Szalézi Értesítő címmel magyar nyelven, magyar közönségnek is megjelent a rend központi folyóirata, a Bollettino Salesiano. ■ Magyarország területén a szaléziak először 1913-ban telepedtek le Csernoch János hercegprímás hívására az Esztergomhoz közeli Péliföldszentkereszten. A kegyhelyen alakult meg az első magyar szalézi intézet, amelybe átköltöztek a Cavagliàban tanuló magyar jelöltek. Szentkereszt és a következő években alapított négy intézet (Nyergesújfalu, 1919; Budapest–Óbuda, 1920; Rákospalota, 1924; Esztergom–Tábor, 1925) eleinte az 1905-ben alapított osztrák–magyar, majd 1919-től osztrák–német–magyar rendtartományhoz (ispettoria) tartozott. A jelöltek 1919-től a nyergesújfalusi intézetben laktak, Péliföldszentkeresztre a filozófiai stúdium került, majd 1922-ben a noviciátus is. ■ 1926-ban Filippo Rinaldi általános rendfőnök kettéválasztotta az Őrangyalokról nevezett osztrák–német–magyar rendtartományt, és a magyarországi intézetekből Szent István király pártfogása alatt önálló vizitatóriát, azaz félprovinciát szervezett. Az új szervezeti egység központja Esztergom–Tábor lett, vezetője a már 10 éve Magyarországon élő Stanisław Pływaczyk. 1927-ben két új intézet létesült, Újpesten, illetve Visegrádon. A vizitatória 1929. jan. 22-i dátummal alakult teljes jogú rendtartománnyá. A tartományfőnök személye és hivatalának helye változatlan maradt. Eközben a filozófiai képzés 1926-ban részben az Esztergom–tábori intézetbe költözött át, és 1929-ben ott hozták létre a rendtartomány saját teológiai iskoláját is. ■ Pływaczyk hivatali utóda, Antal János a 1934-ben a rákospalotai Clarisseumba költöztette a tartományfőnökséget. Ekkor már a Budapest határán fekvő, a Don Bosco Nyomdának is helyet adó intézet alkalmasabbnak tűnhetett a tartományi központ szerepére. A szalézi intézményhálózat ugyanis az ország teljes területén gyarapodott új csomópontokkal. 1929-ben Szombathelyen, 1932-ben Gyulán, 1934-ben Balassagyarmaton és Magyaróvárott, majd 1937-ben a borsodi Mezőnyárádon, 1940-ben Borsodnádasd lemezgyári telepén alakult új intézet. 1936-ban Esztergom–Táborból Péliföldszentkeresztre került át a teológiai képzés, 1937-ben onnan Mezőnyárádra költözött a noviciátus, majd 1939-ben Szentkeresztről és Esztergom–Táborból a filozófiai stúdium is. 1939-től Pestszentlőrinc–Szemeretelep lelkészségét vállalták el. 1941-ben a Magyarországhoz visszacsatolt Muraszombat szalézi intézete került át a jugoszláv rendtartománytól a magyarhoz, 1943-ban pedig az észak-erdélyi Nagybányán telepedtek le. ■ A II. világháború végén Muraszombatról távoztak a magyar rendtagok, a nagybányai jelenlét azonban fennmaradt a magyar provincia részeként. A háború utáni években a szemeretelepihez és a nagybányaihoz hasonló néhány fős lelkészkedő közösséget küldtek több helyre is az egyházközségek vagy a püspökök kérésére (Kőbánya, lengyel lelkészség, 1946; Miskolc–Selyemrét, Sajólád, Mándok, 1947; Cegléd, 1948). Ezek az alapításkor nem kaptak teljes intézeti státuszt, hanem rendháznak nevezték őket. A Vas megyei Tanakajdon örökölt kastély 1948-ban a noviciátus új otthona (és egyúttal a rend 1990 előtt alapított utolsó magyarországi intézete) lett. ■ Az 1930-as évek közepéig a magyarországi szalézi intézetekhez mindig bentlakásos fiúotthon kapcsolódott. A fiúk számazása különböző volt, az elhagyott, állami gondozott kisfiúktól a jól szituált, internátusban lakó gimnazistákig, de a derékhadát polgári iskolások és ipari tanoncok tették ki, egy olyan csoport, amely a régi „tanítórendek” gimnáziumainak és konviktusainak minőségi oktatásában alig részesülhetett. A helybeli fiúk számára oratóriumaik álltak nyitva (amelyek nagy része vasár- és ünnepnapokon, egy kisebb részük hétköznap délutánokon is működött). A hitoktatás és lelki életre nevelés ezen sajátosan szalézi keretével együtt több hasonló szervezeti formát is felhasználtak a Szívgárdától a cserkészetig. A fiatalokkal végzett tevékenységük a kultúrprogramokat, a játékot és sportot is felölelte. A rákospalotai Szalézi Művek kiadóvállalata és nyomdája a korszak katolikus könyvpiacának egyik jelentős szereplőjeként a Szalézi Értesítőn felül még egy sor folyóiratot, ifjúsági és felnőtt lelkiségi írásokat, népszínműveket jelentetett meg. A szaléziak lelkipásztori tevékenysége az általuk nevelt fiúk családjaira és a felnőtt hívekre is kiterjedt: lelkigyakorlatokat, előadásokat, felnőtt kultúresteket tartottak, kisegítettek a szentségek kiszolgáltatásában. A péliföldszentkereszti kegytemplom országos jelentőségű búcsújáróhely volt. Az első plébániát 1930-ban, Szombathelyen kapták, s az évtized közepétől mind több helyen a plébániák adták az ifjúságnevelő munka keretét: 1937-től kezdve minden új letelepedéssel egy-egy lelkészséget vagy plébániát vállaltak el, míg új bentlakásos otthonok nem alakultak. A felnőtt hívek megszólítása azért is jelentőséggel bírt, mert a szalézi intézmények fenntartásában, ami nagyrészt adományokból történt, munkatársként számítottak rájuk. A legelkötelezettebb támogatókból minden intézetalapítás során megszervezték a Szalézi Munkatársak helyi egyletét (amely a rend hivatalos, központi koordinációval rendelkező, kvázi harmadrendi szervezete). A magyar szaléziak sorából végül több, mint két tucat misszionárius is kikerült, akik főként Kínában és Latin-Amerikában dolgoztak (utóbbi helyen többek között a kivándorolt magyar közösségek lelki gondozását is végezték). ■ A kommunista államhatalom részben 1948 nyarán, részben a következő év során államosította a szalézi nevelőotthonokat és internátusokat, sőt az egyletek által kultúrházként használt ingatlanokat is. A magyarországi szerzetesség felszámolása során, 1950-ben több helyen már csak a templomot és az épületek néhány szobáját használhatták a szaléziak. 1950 nyarán a tanakajdi, mosonmagyaróvári (júl. 11/12.), a szombathelyi, újpesti (júl. 18/19.) és végül a péliföldszentkereszti (júl. 31./aug. 1.) házak szerzetes lakóit kényszerlakhelyre deportálták. Mezőnyárád júl. 12-től gyűjtőtábor lett, a két első intézetből oda vitték a szerzeteseket. ■ Ekkor a provincia 16 házában 193 rendtag szolgált. A szerzetesrendek „működési engedélyének” állami megvonása után, 1950 szeptemberében a szalézi papok egy részét átvették az egyházmegyék (főként azokat, akik addig is plébánosi vagy kápláni hivatalt viseltek), többségük eleinte addigi szolgálati helyén maradhatott. A laikus testvérek és a papok másik része civil állásban helyezkedett el. A koncepciós perek a szalézi közösséget sem kerülték el. Sellye Vince tartományfőnököt 1950 nyarán letartóztatták tiltott határátlépési kísérletért, 1952-ben szabadult. 1952-ben az ún. „pártőrség-perben” négy szalézit állítottak elő, közülük Sándor István laikus testvért halálra ítélték és 1953-ban kivégezték. 1956-ban a formációban lévő rendtagok Nyugatra emigráltak, hogy befejezhessék a tanulmányaikat. Az itthon maradottak a lehetőségekhez képest igyekeztek tartani a kapcsolatot egymással. Ebben fontos szerepet játszottak a „titkos” tartományfőnökök. ■ A diktatúra megszűnésekor, 1989-ben a megmaradt 83 magyar szalézival újjáéledt a rendtartomány; a külföldön szolgálók közül is többen hazatértek. Paskai László esztergomi érsek 1989-ben szalézit nevezett ki a balassagyarmati Don Bosco-templom igazgatójának, Marosi Izidor váci püspök ugyanekkor a szemeretelepi, illetve Rákospalotán a clarisseumi plébánia élére. Szombathelyen nemcsak a plébániát, hanem a rendház és internátus épületét is azonnal visszakapták. A rendtartomány első központja Újpest lett, ahol 1991-ben megkapták a megyeri plébániát. A következő években visszatérhettek Óbudára (1991) és Péliföldszentkeresztre (1993) is. A jóvátétel keretében a provincia kapott egy svábhegyi házat, amely Majthényi László Ház néven 1995 és 2012 között rendházként működött. Kazincbarcikán 1993-ban átvettek egy szakképző iskolát, itt 2006-ban új, önálló rendház is alakult; 2001 óta a nyergesújfalusi középiskolát is fenntartják. Újjáéledt a Don Bosco Kiadó és Kazincbarcikán a rendtartomány ismét saját nyomdát üzemeltet. 2002 óta a provincia központja Óbuda. ■ (Szekér Barnabás, 2026)