Visegrádi szalézi intézet

A Mogyoró-hegy oldalában fekvő, szőlővel és gyümölcsfákkal beültetett nagy telket a századfordulón ráépített villával együtt az állam 1914-ben vette meg a Görgey családtól. (A család korábban „Bulgáriának” nevezte el, és nyári laknak használta a házat.) Először a Gyermekvédő Ligának engedték át, majd 1925-ben a Népjóléti Minisztérium megállapodott a Katholikus Patronage Egyesülettel, hogy ingyenes használatba adják számukra az ingatlant, ahol az Egyesület „a m. kir. állami gyermekmenhely kötelékébe tartozó és szigorúbb nevelésre szoruló fiúgyermekek részére nevelőintézetet létesít”. Az intézet fenntartását az állam által beutalt gyermekek után fizetett tartásdíj biztosította, az épület karbantartását és fejlesztését jórészt a Patronage saját erőforrásai. Első igazgatója Bauer (Pór) József volt, aki 1925-ig a Patronage Esztergom–tábori nevelőotthonát vezette. Az ő idején öltött alakot az intézet infrastruktúrájának alapját adó három épület: a kibővített villa, amely az irodáknak, vezetői lakásnak és a kápolnának adott helyet, egy nagyobb, emeletes ház, amelyben az itt lakó fiúk hálótermei és ebédlője voltak, illetve az iskolaépület. A Patronage mindössze két év után úgy döntött, hogy ezt az intézményüket is (ahogyan korábban a Clarisseumot és az Esztergom–tábori intézetet) a szalézi rend vezetésére bízzák. ■ A szaléziak az 1927/1928. tanév kezdetén vették át a „Mária Oltalma Fiúnevelő Intézet” igazgatását és nevelői feladatait. A minisztérium és a Patronage szerződését ez nem érintette, az egyesület továbbra is állta pl. az épületekkel kapcsolatos munkák anyagi hátterét. A minisztérium által beutalt árva vagy elhagyott fiúk szerződés szerinti létszáma 100, majd 80 volt, a valós létszám ezt meghaladhatta, egyes visszaemlékezések 100–120 főről szólnak. Az intézet alapvetően fiatalabb fiúkat fogadott, akik számára saját elemi iskolát tartottak fenn. Ebben a tanítók nem szaléziak voltak, viszont az ő kezdeményezésükre szereltek fel az 1930-as évek közepén egy gépekkel ellátott asztalos- és vasesztergályos-tanműhelyt, amelyben az idősebbek elkezdhettek szakmát tanulni. Szívgárdát és zenekart alakítottak az intézeti fiúk számára. Oratóriumot nem tartottak fenn, a falubeli ifjúság gondozását itt (a Visegrádtól egyébként távolabb eső, külterületi helyszínen) nem vállalták magukra. A környék életében így is részt vettek alkalmi lelkipásztori feladatok és az intézetet támogató helybeli lakosokkal ápolt kapcsolatuk révén. ■ Az intézetbe utalt gyermekek létszáma a II. világháború éveiben radikálisan csökkent (30–40 főre). Ez megnehezítette a fenntartást, ezért 1944-től kezdve többször napirendre került, hogy a rend kénytelen lesz visszaadni a megbízatást. Végül azonban a nehézségek ellenére kitartottak egészen 1948 nyaráig, amikor a Népjóléti Minisztérium úgy döntött, hogy a továbbiakban csak nyári üdültetésre használja a visegrádi intézményt. Ennek a vezetését a szaléziak nem tudták vállalni, s a lépést „burkolt felmondásként” értékelve október 1-jével megszüntették a rendházat. Felmerült a lehetősége, hogy ideiglenesen megkapják a visegrádi plébániát, de erre nem került sor, 1948 őszén a szalézi rendtagok elhagyták Visegrádot. ■ Az intézet helyén egy ideig SZOT-üdülő működött, majd 1982-ben a Fővárosi Szociális Otthon telephelye lett. Ma idősek otthona, továbbra is a főváros kezelésében. ■ (Szekér Barnabás, 2026)