Esztergom–tábori szalézi intézet

Esztergom déli külterületén, a Strázsa-hegy alatt az Első Magyar Üveggyár Rt. 1894–1896 között gyártelepet épített. Az üzem rövidesen csődbe került, területét a cs. és kir. hadsereg vette meg, amely a hegy körüli lankákon tüzérségi gyakorlóteret alakított ki. Az épületeket laktanyaként és raktárként hasznosították. Az I. világháború idején a gyakorlótéren hadifogolytábort állítottak fel, amelyben legnagyobb kihasználtsága idején kb. 40 000, főként orosz és délszláv katonát tartottak fogva. ■ A háború után, 1919 végén az állami hatóság a laktanya és a tábor területének egyik részét jelölte ki a Katolikus Patronage Egyesület volt znióváraljai fiúnevelő-intézete új otthonául. (A terület másik része 1920-tól a 4. sz. honvéd kerékpáros zászlóalj helyőrségeként szolgált.) Az intézet állami gondozásba kerülő árva, elhanyagolt és részben fiatalkorú bűnelkövető fiúkat fogadott be. Vele együtt költöző igazgatója, Bauer József pécsi egyházmegyés pap vezetése alatt néhány év alatt felvirágzott az új helyszínen. Saját elemi iskolát, tanonciskolát és tanműhelyeket, illetve polgári iskolát is létrehoztak az évi közel 400 intézeti növendék számára. Az elemi és a polgári, amelyek térben is elkülönültek az intézet többi egységétől, bejáró tanulókat is fogadtak, ennek nagy jelentősége volt (különösen az utóbbinál) az Esztergom és Dorog körüli telepek lakói számára. 1922-ben megnyílt a Kalocsai Iskolanővéreknek a nevelőintézethez kapcsolódó fiókrendháza. A nővérek a háztartást vezették, gondoskodtak a 12 év alatti fiúkról, illetve tanítottak az iskolákban. ■ A Patronage Egyesület 1925-ben – tartós megoldást keresve az intézet vezetésére – felkérte a feladatra a Szalézi Társaságot, amely el is fogadta azt. (Bauert áthelyezték Visegrádra, az ottani, újonnan átvett fiúotthon élére, ez 1927-ben szintén szalézi intézet lett.) A szaléziak nem ismeretlen helyre jöttek, a közeli nyergesújfalusi közösségük korábban is elvállalt kisebb feladatokat a fiúnevelő-intézetben. Innen érkezett az új szalézi alapítás első igazgatója, Czuczor János is, aki társaival 1925 utolsó heteiben költözött Esztergomba, ünnepélyes beiktatására pedig 1926. február 14-én került sor. ■ A szalézi igazgatás alá kerülő intézet szervezete lényegében változatlan maradt. A meglévő asztalos-, cipész-, könyvkötő-, szabóműhely és tangazdaság mellé később egy fémipari tanműhelyt is létrehoztak. Ezeket továbbra is világi szakemberek vezették, az elemi és a polgári iskolában is többségben maradtak a világi tanárok és a kalocsai iskolanővérek. A szalézi szerzetesek a hit- és az énekoktatáson felül csak ritkán vállaltak tanári feladatot (a polgári iskolában ilyen kivétel volt pl. a számtant tanító Czuczor János igazgató). Nevelői jelenlétükre főként az iskolaidőn kívül, reggel, este és szünnapokon volt szükség. Az intézetben nem volt oratórium, de létrehozták az ifjúsági vallásos társulatokat (Szívgárda, Szent József Társulat, később KIOE), illetve a művelődés és szórakozás szokásos kereteit: ének- és zenekart, színi előadásokat, futballcsapatot szerveztek, filmvetítéseket tartottak. Ezen felül a nővérek és a szomszédos laktanya lelkipásztori ellátását is megoldották. A rendkívül népes intézetben 20–30, sőt, néha ennél is több rendtag dolgozott. ■ Az emberigény kielégítése érdekében már 1926-ban ide helyezték át Szentkeresztről a filozófiát tanuló növendékek egy részét, majd 1929-ben a teológiahallgatókat is. Ők a tanulmányaik mellett prefektusként és más munkakörökben szolgáltak az intézet neveltjei között (ezzel a szalézi életmód és szolgálat egyfajta „tűzkeresztségén” is átestek). Esztergom–Tábor tehát a magyarországi szalézi növendékképzés egyik fontos helyszíne volt egészen az 1930-as évek végéig: a teológusoknak 1937-ig, a filozófiai studenseknek, akik a gimnázium V–VIII. osztályának anyagát tanulták magánúton, 1939-ig adott otthont. (Ezután az előbbi funkció Szentkeresztre, az utóbbi Mezőnyárádra került át.) ■ Tábor néhány évig még ennél is jelentősebb funkciót töltött be a rend életében: 1926–1933 között ez volt az önálló vizitatória, majd 1929-ben rendes provincia rangjára emelt magyar rendtartomány első székhelye. ■ 1944 karácsonyától 1945 márciusáig az intézet és környéke súlyos harcok helyszíne volt. Az intézeti növendékeket (feltehetőleg csak nagyrészt) elküldték, de a szerzetesek a helyükön maradtak, sőt, a kalocsai iskolanővérek más helyekről ide menekülő rendtagjainak is menedéket nyújtottak. Az épületkomplexum minden része súlyosan megrongálódott, az iskolák és a műhelyek értékesebb felszerelésének zöme elpusztult. Az iskolákban a tanév április 20-ától folytatódott, de a növendékek csak fokozatosan tértek vissza, sőt, egy részük egyáltalán nem. Az anyagi kár olyan jelentős volt, hogy nem is tudtak a háború előtti létszámban gyermekeket befogadni – ezért például az iskolanővérek egy része a szaléziak kérésére Nyergesújfaluba költözött át. (Hogy a gyermeklétszám tartósan kisebb maradt-e, és hogy ez magyarázza-e a szalézi rendtagok csökkenő létszámát – 1946: 11 fő, 1947: 7 fő –, ugyanakkor egyelőre nem lehet megmondani.) A polgári iskola helyett az 1946/47. tanévben már az elemi iskola felső tagozatának osztályai nyíltak meg. Egyébként a fiúnevelő-intézet változatlan formában működött 1948-ig, amikor az iskolával együtt államosították. A szalézi rendtagok működése az iskolai hitoktatásra korlátozódott. 1949-ben Drahos János érseki helynök Peisch Alajos igazgatót átmeneti segítségképpen kinevezte az Esztergom–kertvárosi plébánia élére. 1950-ben négy rendtag lakott a plébánián, azonban csak 1951-ig maradhattak. ■ Az államosított fiúnevelő-intézet 1951-ben Kalocsára költözött, és ezután a volt gyártelep és laktanya ezen részét is katonai célra: egy szovjet harckocsizó ezred helyőrségeként használták tovább. Az épületeknek a rendszerváltás után megmaradt részét részben lakóparkká alakították át, részben vállalkozások telephelyeként szolgál. ■ (Szekér Barnabás, 2026)