Egyetemes rend adatai
Magyarországi szervezet adatai
A Kisebb Testvérek Rendjét Assisi Szent Ferenc (1182–1226) alapította, aki megtérése után, Jézus Krisztus követésében mindenét elhagyva a szegénységet választotta. Hamarosan számos követője akadt. III. Ince pápa (1209) szóbelileg jóváhagyta a „testvériség” életmódját, majd 1223-ban III. Honorius pápa (1216–1227) írásban is megerősítette a regulát. Az Úr hamarosan számos követővel ajándékozta meg a közösséget, ezért az 1217 pünkösdjén tartott káptalanon elhatározták, hogy az evangéliumot Szent Ferenc példája szerint Itálián kívül is hirdetik. ■ Magyarországra az első ferencesek az 1220-as évek második felében érkeztek. 1238-ban már önálló magyar rendtartományuk volt, amely a rend konventuális irányzatához tartozott (Provincia Hungariae Conventualium). Ez enyhített az eredeti regula szegénységi szabályain, és megengedte ingatlanok és jövedelmek elfogadását, melyeknek birtokosa a Szentszék lett. Miután azonban a 14. században megjelent Magyarországon a rend obszerváns ága is, amelynek részére 1444 és 1767 között a pápai követek döntése alapján nyolc jelentős kolostort (köztük a budait, a pestit és az esztergomit) voltak kénytelenek átadni a magyar konventuálisok, ők is csatlakoztak az obszerváns reformhoz. ■ Amikor 1517-ben a X. Leó pápa capitulum generalissimum-ra hívta össze a ferences rend minden irányzatát, ott az obszerváns és a reformált irányzatok egyesültek, a konventuálisok pedig végleg különváltak. Így két önálló szerzetesrend jött létre. A konventuálisok (közép-európai szóhasználatban minoriták) legfontosabb kolostorai Assisiben (gvárdiánját custos sacri conventus-nak nevezték) és Rómában, a Tizenkét Apostol bazilikája mellett voltak. Kezdetben alárendelt szerepet játszottak, általános elöljárójuk (magister generalis) megválasztását és a tartományok elöljáróinak (magister provincialis) kinevezését a ferencesek elöljáróinak (minister generalis, minister provincialis) kellett megerősítenie. Ezt azonban legtöbbször magától a pápától kérték. 1568-ban maga a minorita generális javasolta a ferencesekkel való egyesülést, amelyet a káptalan többsége elutasított. A rend helyzete azután szilárdult meg, hogy egyik tagját, Felice Perettit V. Szixtusz néven pápává választották (1585–1590). Ő engedte meg, hogy 1587-tól a minoriták is független minister generalis-t válasszanak. A pápa főként a „reformált konventuálisokat” támogatta, akik rendházaikban remete jellegű életmódot folytattak. A kongregációt Juan Pasqual alapította Spanyolországban, ahol utódja, Alkantarai Szent Péter vezetésével 1562-ben rendházai a ferencesekhez csatlakoztak. Viszont Itáliában továbbra is a minorita rend keretében működtek, egészen 1669-ig, amikor a kongregáció megszűnt. Szintén vitatott volt a minoriták viszonya a ferences regulához. Ezért az 1565. évi firenzei káptalan reformdekrétumokat fogadott el, amelyek a regula egyes pontjaihoz fűződő magyarázatokat tartalmaztak, és amelyeket IV. Piusz pápa is jóváhagyott (Constitutiones Pianae), de 1593-ban eltörölték őket. Így az 1625. évi generális káptalan teljesen új konstitúciókat fogadott el, amelyeket 1628-ban VIII. Orbán pápa hagyott jóvá (Constitutiones Urbanae). ■ Magyarországon az 1517. évi nagykáptalan után két obszerváns ferences provincia működött, konventuális (közép-európai szóhasználatban minorita) kolostor pedig nem maradt. A magyar tartományfőnöki tisztséget azonban 1550-től fogva tiszteletbeli címként kiosztották a rend tagjai között. Többnyire itáliai vagy bécsi teológiai tanárok kapták meg. ■ Ausztriában viszont valódi minorita rendtartomány működött, amelynek megújulása 1621-ben kezdődött, amikor olasz helyett német rendtag került az élére. Ekkor vált ki belőle a stájerországi, majd később, 1732-ben a morvaországi és 1754-ben a sziléziai rendtartomány. ■ Lengyelországban (ahol nevük franciszkanie, szemben az obszervánsokkal, akik neve bernardyni) két rendtartományuk volt: a lengyel (Provincia Poloniae) a királyság központi részén, az úgynevezett orosz (Provincia Russiae) pedig a délkeleti területen. Az utóbbihoz tartozó lengyel minorita misszionáriusok már a 16. század második felében megjelentek Magyarország északkeleti vidékén, elsősorban a szlovákok és rutének között, de a magyar katolikus földesurak is szívesen fogadták őket. 1617-ben gersei Pethő István rendházat alapított számukra a Zemplén vármegye északi részén fekvő Sztropkón, majd 1634-ben Melith György a bodrogközi Radon. A két kolostor kicsiny szigetként húzódott meg a református vidéken, és támaszpontokul szolgált a lengyel és olasz minoriták missziós munkájához. ■ A Hitterjesztési Kongregáció megalakulása (1622) utáni években rend tagjai Európa keleti részén kezdtek missziós munkába, részben evangélikusok között Sziléziában és a cseh korona országaiban, részben pedig az Oszmán Birodalom európai területein, ahol a lakosság többsége ortodox és muszlim volt. A missziófőnök Konstantinápolyban székelt, és egyúttal az ottani latin pátriárka általános helytartója volt, a misszionáriusok pedig a katolikus diaszpóra lelki gondozását végezték, többek között a moldvai magyarok között, ahol a csíksomlyói ferencesek által épített bákói kolostorból kiindulva olasz és lengyel minoriták működtek a lengyel király által kinevezett bákói püspökök joghatósága és a Hitterjesztési Kongregáció irányítása mellett. Ebből a misszióból alakult ki később, a Román Királyság megalakulása (1881) után, 1895-ben a moldvai Szent József minorita provincia. ■ A Magyar Királyság területére 1629-ben érkeztek először apostoli felhatalmazással olasz minorita misszionáriusok. Ekkor a római Vincenzo Pinierit nevezték ki Magyarország és Erdély tartományfőnökévé, valamint ezekkel együtt Oláhország, Moldva és Bulgária és missziófőnökévé (praefectus apostolicus). Társaival együtt Erdélybe szeretett volna eljutni, de mivel erre nem volt lehetőségük, lengyel rendtársaik sztropkói kolostora körül kezdtek missziós munkát. De a lengyelekkel való viszonyuk nem volt felhőtlen (kölcsönösen a szerzetesi fegyelem megsértésével vádolták egymást), így az olaszok inkább a vándormissziós munkát választották. A helyi nyelveket ugyan nem beszélték, de a latinul értő földesurak szívesen látták őket. A tartományfőnöki tisztségeket 1632-ben két Havasalföldön működő olasz misszionárius kérte, így a rend apostoli helytartója 7 Petricca da Sonninót magyarországi, Francesco Antonio da San Felicét pedig erdélyi tartományfőnökökké nevezte ki. A magyarországi missziófőnök azonban a lengyel Radzinski Benedek maradt. 1634 tavaszán az ő joghatósága alá rendelték négy társával együtt Bonaventura da Genovát, aki Pázmány Péter esztergomi érsek aulájába fogadott, és haláláig (1637) maga mellett tartott. Bonaventura közbenjárására Petricca és San Felice tartományfőnökök 1635 elején Nyitrán, a Telegdy János püspök által adott házban filozófiai és teológiai stúdiumot nyitottak papnövendékek számára. A Hitterjesztési Kongregáció ekkor a két tartományfőnököt egyúttal missziófőnökké nevezte ki, így Radzinski Benedek csupán a Rákóczi György erdélyi fejedelem által birtokolt hét magyar vármegye katolikus misszióját vezette. Miután azonban 1637-ben San Felice japán missziós püspök, Petricca pedig konstantinápolyi pátriárka lett, és 1638-ben elhunyt Giuseppe da Capua, az utolsó nyitrai minorita, az ottani rendház létrehozása meghiúsult. ■ Ezután a magyarországi minorita misszió ismét csak Felső-Magyarországon működött. 1641-ben Andrea Scalimoli tartomány- és missziófőnök, a Felső-Magyarországon élő olasz minoriták egy részét áthelyezte a lengyel kolostorokba, és helyükre az itteni nyelveket beszélő lengyeleket hívott. A misszionáriusok munkája nem volt veszélytelen. A 17. század végéig összesen 16 minorita szenvedett Magyarországon vértanúságot. ■ A Hitterjesztési Kongregáció által támogatott magyarországi minorita misszió 1657-ben megszűnt, de olasz minoriták továbbra is működtek az országban. A tartományfőnökké kinevezett rendtagok generálisi biztosként kormányozták a magyarországi rendházakat. 1668-ban a bécsi udvarnál is kedvelt Giovanni Battista Reggiani tartományfőnök megkapta rendje számára Csáky Ferenc szepesi főispántól Csütörtökhelyen a Zápolya-kápolnát. Hamarosan kolostor épült mellé, amely az 1671-ben elhagyott Sztropkó helyett a rend új magyarországi központja lett. A Wesselényi-összeesküvést követő erőszakos katolizáció során a minoriták két régi kolostort kaptak (Eperjes, 1673; Lőcse, 1679), valamint visszaköltöztek Radra (1674). Így a magyarországi Szent Erzsébet rendtartomány már szabályszerűen működhetett, és egyre több magyar, német és szlovák tagja lett. Az első definitori kongregációt 1675-ben Csütörtökhelyen tartották. A török kiűzése után, Antonio Caraffa, a felső-magyarországi császári hadak parancsnoka révén a minoriták 1687-ben további két városban telepedtek le (Eger, Nagybánya). ■ A magyarországi minoriták az 1702-ben Egerben tartott első tartományi káptalanon választottak először provinciálist Artoi Tamás személyében. Ekkor a rendtartományban két kusztódiát hoztak létre: a szepesit (Szent Bonavantura) és az egrit (Szent Antal). 1713-ban az Erdélyben működő egyetlen, kézdivásárhelyi (kantai) rendházat is a magyarországi provinciához csatolták (Ezzel megszűnt a névleges erdélyi provincia). 1717-ben a háromszéki születésű Kelemen Didákot (1683–1744) választották tartományfőnökké, aki nagyhatású vándorszónokként működött. Kétszer három évi tartományfőnöksége alatt (1717–1720, 1723–1726) a rendtartomány nyolc új rendházzal gyarapodott (Nyírbátor, Lugos, Orsova, Pancsova, Belgrád, Beszterce, Kolozsvár, Marosvásárhely), de neki volt köszönhető a minoriták első szegedi megtelepedése (1727) és a miskolci kolostor alapítása (1728) is. A rend erdélyi és bánsági terjeszkedése főként annak volt köszönhető, hogy több tagja vállalt tábori lelkészi szolgálatot, majd a katonai hatóságok segítségével plébániákat és rendházakat alapítottak. A 18. század közepén Magyarországon a provincia négy kusztódiájában (egri Szent Antal, szepesi Szent Bonaventura, csanádi Szent Ferenc, erdélyi Szentháromság), 21 rendházban közel 100 minorita élt, és a magyar országgyűlés az 1765. évi 42. cikkelyében honosnak nyilvánította a rendet (hivatkozva arra, hogy ez már az 1715. évi országgyűlésen megtörtént, de becikkelyezése akkor elmaradt). ■ 1769-ban Giovanni Ganganelli minoritát választották pápává XIV. Kelemen néven. Kormányzását a francia befolyás határozta meg. Így el tudta érni, hogy 1771-ben a francia ferencesek is a minoritákhoz csatlakoztak, viszont 1773-ban el kellett rendelnie a jezsuita rend feloszlatását. Azt követően a Szent Péter-bazilika apostoli gyóntatóivá a jezsuiták helyett minoritákat nevezett ki, akik közös házban laktak (Palazzo dei Penitenzieri). ■ II. József császár (1780–1790) rendeletei a magyar minoriták életét is megváltoztatták. A császár megtiltotta a generálissal való kapcsolattartást, a koldulást, a saját rendi stúdiumot, a harmadrendet és a kordás társulatokat, és 1787-ben bezáratta az eperjesi rendházat. A szerzetesi élet lazult, a napirendet szinte házanként másként tartották meg, a közös imádság elmaradt. A 19. században a tartományfőnökök székhelye többször változott, Gaal Damaszcén idejében (1860–1868) például Miskolcon volt, később pedig Aradra került. ■ A minoriták egyes helyeken a gimnáziumi oktatás is vállaltak, először 1687-tól háromszéki Esztelneken (később Kézdivásárhelyen), majd Miskolcon és Aradon. A jezsuita rend feloszlatása után, 1776-ban ők vették át az eperjesi és nagybányai gimnáziumokat, a 19. században pedig Lugoson és Szilágysomlyón nyitottak gimnáziumot, mivel alkalmazásuk az iskolafenntartás egyik legolcsóbb módjának bizonyult. Bár a rend egyes tagjai 1870-es évektől egyetemi tanulmányokat végeztek, és tanári diplomát szereztek, a 19. század végére a szigorodó közoktatási követelmények miatt csak Kézdivásárhelyen és Szilágysomlyón maradtak minorita tanárok. 1911-ben a rendtartomány Nyírbátorban és Gödöllőn nyitott gimnáziumokat, ezek azonban nem voltak hosszú életűek, 1930-ra mindkettő megszűnt. ■ Amikor az első világháború után, az 1920-ben megkötött trianoni békeszerződés elcsatolta Magyarország jelentős területeit, csak négy minorita rendház maradt Magyarországon (Eger, Miskolc, Nyírbátor, Szeged). Nyolc rendház (Arad, Kézdivásárhely, Kolozsvár, Lugos, Marosvásárhely, Nagybánya, Nagyenyed, Szilágysomlyó) Románia, három (Csütörtökhely, Imreg, Lőcse) Csehszlovákia, egy (Pancsova) pedig Jugoszlávia területére került. Ezek közül a kolozsvári 1926-ban a templomnak a román görögkatolikusok részére szükséges átadása miatt megszűnt. A csehszlovákiai rendházakat 1925-ben a ►cseh-morva rendtartományhoz csatolták, Pancsovát pedig ideiglenesen a generális, később a Horvát Rendtartomány joghatósága alá rendelték. A romániai rendházakból 1926-ban létrejött az ►Erdélyi Kommisszariátus (Commissariatus Transylvaniae), amely 1930-ban a szentszéki Szerzetesi Kongregációtól ismét rendtartományi rangot kapott. ■ Az első bécsi döntés értelmében 1938-ban Imreg, majd a második bécsi döntéssel 1940-ben négy romániai rendház (Kézdivásárhely, Marosvásárhely, Nagybánya, Szilágysomlyó) ismét Magyarország része lett. Ezeket a rend kérésére a szentszéki Szerzetesi Kongregáció azonnal visszacsatolta a ►magyar rendtartományhoz, a Romániában maradt három rendház pedig az Erdélyi Kommisszariátus részeként működött tovább. Miután 1944/1945-ben visszaálltak a korábbi határok, visszaállt a korábbi állapot, és kommisszariátus ismét rendtartományi rangot kapott. ■ A magyarországi szerzetesrendek 1950. évi feloszlatása során a minorita rendtartomány működési engedélyét is megvonták. Ekkor 33 pap és 23 testvér alkotta a rendtartományt, akik egyházmegyés papként vagy egyszerű munkásként folytatták életüket. ■ Az 1989-es rendszerváltást követően a rendtartomány a lengyel minoriták segítségével szerveződött újra. Tagjaik között voltak Kartal Ernő és Tóth Alajos egri egyházmegyés papok is, akiket Maludy Károly tartományfőnök titokban szervezett be, és Lengyelországban tettek szerzetesi fogadalmat. A kis létszám miatt a magyarországi és erdélyi közösség 1997-től újra egy provinciát alkot. 2025-ben Magyarországon csak 4 minorita élt Egerben és Miskolcon, és hozzájuk tartozott a romániai Arad rendháza. Plébániákon dolgoznak, mint lelkipásztorok és diákotthonokat vezetnek civil munkatársak segítségével. Aradon és Miskolcon szegénykonyhát tartanak fenn. ■ (Koltai András, Rácz Piusz, 2025)
Assisi Szt. Ferenc Jézus Krisztus követésében mindenét elhagyva, a szegénységet választotta „úrnőjének, jegyesének”, „Isten komédiása” akart lenni. Az evangéliumot „sine glossa – magyarázat nélkül” akarta élni, s ezt kérte követőitől is: „éljenek engedelmességben, tisztaságban és tulajdon nélkül, és kövessék a mi Urunk Jézus Krisztus tanítását és nyomdokait” (Meg nem erősített regula, 1221). A ferences élet alapelemei az „imádság és áhítat”, a testvéri élet, a szegénység, a „kicsinység”, a szolidaritás, valamint az evangelizáció. Szent Ferenc minél közelebb akart kerülni Jézushoz, soha nem szűnt meg szemlélni az Üdvözítőt, ezért jelentek meg kezén és lábán a szent sebhelyek, és ezért állította föl Greccióban az első betlehemet. Rendtársai ezért indultak a Szentföldre, és ezért terjesztették el a keresztjárás szokását. Evangelizációs feladataikat mindig is tágan értelmezték. Kezdettől hozzátartozott a lelkipásztorkodás, a szentségek kiszolgáltatása (plébániákon és missziókban egyaránt), a különleges ájtatosságok, a női és világi társulatok alapítása és vezetése; az oktatás és nevelés az iskolarendszer minden szintjén; a gyógyító és szociális tevékenység (ispotályok, gyógyszertárak fenntartása), és kulturális feladatok ellátása.
[Kézikönyvek:] Karcsú 1867, II, 53-85. – Tóth Mike 1904, 58-61. – Žák 1911, 181-189. – Balanyi 1923, 207–230. – Holzapfel 1909, 589-608. – Heimbucher 1933-1934, I, 656-814. – LthK 1957–1967, VII, 431-433 (H. Rohrmeier). – DIP 1974–2003, III, 2-94. – Puskely 1998, II, 819-822. – MKLex 1993–2014, VII, 181 („Konventuális Ferences Minorita Rend”). – MaMűL 2003–2014, III, 80 (Szántó Konrád OFM). – [Névtárak:] Szöllőssy 1878, 184-187. – MKA 1927, 236-237. – MKA 1930-1931, 241-242. – Somorjai 2008, 208-210. – SchemProvHungOFMConv 1882. – SchemProvHungOFMConv 1942.– Schematismus Alma Provinciae Hungariae Sanctae Elisabeth Fratrum Minorum Conventualium inenten anno sacro 1950, Agriae 1949. – [Könyvek, tanulmányok:] Knáisz, Michael OFMConv: Chronologico provinciale Ordinis FF. Minorum S. Francisci Conventualium Provinciae Hungariae et Transsilvaniae, nunc S. Elisabeth Reginae nuncupatae, Posonii, 1803. URL: https://mandadb.hu/tetel/316686/. – Friess Gottfried E.: Geschichte der österreichischen Minoritenprovinz, in Archiv für österreichische Geschichte 64 (1882) 79–245. – Szabó 1921, 126-129. – Karácsonyi 1923-1924, II, 413-438. – Körtvélyessy László: A 700 éves minorita rend története, Szeged, 1943. – Hirschberg Kornél OFMConv: Magyar minorita hittérítők, Budapest, 1944. URL: https://mandadb.hu/tetel/797607/. – Monay Franciscus: De provincia Hungarica Ordinis Fratrum Minorum Conventualium memoriae historicae, Romae, 1953. – Monay Ferenc, Adatok a magyarországi és erdélyi minoriták irodalmi munkásságáról. Roma, 1953. – Rákos Rajmund, Ugye atyafiak?! Isten szolgája P. Kelemen Didák, O.F.M. Conv. élete (1683–1744), Róma 1975. – Molnár Antal, Olasz minoriták A XVII. századi Felső-Magyarországon: A kora újkori magyarországi missziók elméleti alapvetésének és tevékenységi formáinak történetéhez, in Aetas 1992, 44-77. – Tóth István György: Galántáról Japánba: Olasz misszionáriusok a 17. századi Magyarországon és Erdélyben, in Századok 135(2001): 4, 819-870. – Tóth István György: Hittérítés vallásszabadság nélkül: Olasz misszionáriusok és magyar nemesurak a 17. századi Magyarországon, in Századok 135(2001), 1313-1347. – Rácz 2004, 13-20. – Galla Ferenc: Ferences misszionáriusok Magyarországon: a Királyságban és Erdélyben a 17–18. században, s. a. rend. Fazekas István, Budapest, 2005 (Collectanea Vaticana Hungariae, I/2), 51-114, 300-355. – Bogdan, Adamczyk: A Magyar Minoriták Tartományának története a XVII-XVIII. században, in Nyugati Jelen 2013. – Adamczyk Bogdan: Isten Szolgája fr. Kelemen Didák életének és tetteinek recepciója, Budapest, 2014. – Molnár Antal: Catholic Confessionalization in Early Modern Moldavia: The Synod of Cotnari and the Speculum Ordinis of Bartolomeo Bassetti OFMConv. (1642), Roma, 2025 (Atti e Documenti, 73). – Molnár Antal: A moldvai magyarság felekezeti kultúrák válaszútján. A kutnári zsinat (1642) és a katolikus reform kezdetei a kora újkori Moldvában, Budapest, 2025. – [Web:] Wikipedia/hu (Minoriták)
meltematricula@gmail.com
https://melte.hu
https://www.facebook.com/magyaregyhazileveltarosok