Egyetemes rend adatai
Magyarországi szervezet adatai
A portugál João Cidade (1495‒1550) akit megtérése után Istenes Szent Jánosnak (Juan de Dios) hívtak, 1539-től Granadában kezdte ápolni és gyógyítani beteg, fogyatékos és a társadalom peremére szorult embertársait. Úttörő volt az elmebetegek ellátásában, mert humánus módon bánt velük. Hamarosan társak csatlakoztak hozzá, és az „ispotályos barátok” (hermanos hospitaliaros) más városokban is alapítottak kórházakat. A közösséget 1572-ben V. Piusz pápa szerzetesi kongregációként ismerte el, amelyet az alapítóról nevezett el (Congregatio Joannis Dei). ■ A rend gyorsan elterjedt Európában és a dél-amerikai spanyol gyarmatokon. 1592-től a rend két kongregációra vált szét. Külön generális perjel (prior generalis) állt a spanyolországi (és a tengerentúli), illetve a többi európai rendházak élén. Egyikük Granadában, másikuk Rómában tartotta a székhelyét. (A két ág 1847-ben egyesült, amelyet a Szentszék 1878-ban hagyott jóvá.) ■ Magyarországon az első irgalmasrendi kórházat Szelepcsényi György esztergomi érsek alapította 1669-ben Pozsonyban, a Búzapiacon. A Lengyelországnak elzálogosított szepességi városok egyikében, Szepesváralján ugyan már 1650-ben letelepítette a rendet Lubomirski Szaniszló krakkói palatinus, azonban ez a konvent a lengyel provinciához tartozott, és csak 1730-ban helyezték át a ►Szent Mihály arkangyalról nevezett osztrák provinciához, amelyhez két magyarországi is tartozott. A második magyarországi kórházat ugyanis 1726-ban Egerben alapította Erdődy Gábor püspök. Ezt további kórházalapítások követték Pesten (1731), Temesváron (1737), Pápán (1757), Kismartonban (1760), Nagyváradon (1760) és Vácott (1778). ■ Ezek az irgalmasrendi kórházak kisebbek (többnyire 12 ágyasak) voltak. Kizárólag férfiakat vettek föl, akik ingyen kapták az ápolást, kezelést, étkezést és a gyógyszereket. Sokakat járóbetegként kezeltek, főként belgyógyászati, sebészeti, szemészeti és fogászati esetekben. Az irgalmasrendnek szinte védjegyévé vált a foghúzás, amelyet perselyadományért, érzéstelenítés nélkül végeztek. A kórházak mellett mindenhol gyógyszertárat nyitottak, amely mindig a „Gránátalma” (Zum Granatapfel) nevet viselte. Mindezek ellátására a rendtartomány tagjai között orvosok, sebészek, gyógyszerészek és betegápolók voltak, és csak néhányukat szentelték pappá. ■ II. József császárnak a szerzetességet korlátozó rendelkezései a magyarországi irgalmasrendieket nem érintették hátrányosan, sőt a jozefinista egyházpolitika éveiben további kórházakat tudtak alapítani Pécsett (1796), Szakolcán (1796), Pozsonyban (Rekonvaleszentenhaus, rehabilitációs ház, 1802), Zágrábban (1804), Budán (1806) és Szatmárban (1834). ■ Ezzel a magyarországi konventek száma 14-re emelkedett, amelyben 173 irgalmasrendi élt, köztük 104 magyar. Ez lehetővé tette az önálló magyar rendtartomány létrehozását, amely komoly formában merült föl 1848-ben, amikor szept. 5-én Eötvös József magyar vallás- és közoktatásügyi miniszter (Hám János prímás egyetértő véleményével) Branizsa Kelemen budai perjelt nevezte ki helyettes tartományfőnöknek. A magyar irgalmasrendiek okt. 22-én Budán tartott káptalani gyűlése megerősítette Branizsa kinevezését, aki a bekövetkező szabadságharc alatt külön utasította rendtársait a beteg katonák ápolására. A szabadságharc bukása után az egyházjogilag kifogásolható helyzetű provincia megszűnt, de mivel léte célszerűnek látszott, 1856-ban Scitovszky János esztergomi érsek, a magyarországi szerzetesrendek vizitátorának javaslatára, a király és a Szentszék jóváhagyásával ismételten, immár jogszerűen is létrejött a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett magyar irgalmasrendi provincia két pozsonyi és 12 másik konventtel (Buda, Eger, Kismarton, Pápa, Pécs, Szakolca, Szatmár, Szepesváralja, Temesvár, Nagyvárad, Vác, Zágráb). A 14 működő kórházban 1869-ben 794 betegágy állt rendelkezésre, az éves betegforgalom közel 12 ezer fő volt. Bevételeik jelentős része kisebb-nagyobb földbirtokokból, gazdaságokból, valamint a gyógyszertárak jövedelméből és adományokból származott. Minden intézményben ápoltak elmebetegeket, mivel II. József 1783-ban az irgalmasokat az elmebetegek hivatalos ápolójává tette. ■ A 19. században jelentősen átalakult a közegészségügy. Az állami és önkormányzati szervek egyre nagyobb és felszereltebb közkórházakat nyitottak, amely kihívás elé állította az irgalmasrendet. A rendtagoknak iskolai végzettséget kellett szerezniük, amelyet a rend támogatott, de a végzettek, főként az orvosok közül sokan elhagyták a rendet. Az 1882-től hivatalba lépő Fűzy Szaniszló tartományfőnök szigorú intézkedésekkel igyekezett helyreállítani a rendet, de a fegyelmi esetek miatt 1894-ben a Szentszék megtiltotta az ünnepélyes fogadalomtétel lehetőségét a magyar rendtartományban. 1903-ban Thuróczy Kornél budai perjelt (az ottani új kórház felépítőjét) választották tartományfőnöknek, aki székhelyéül Pozsony helyett Budát választotta. A rend fegyelmét a „társadalmi viszonyok tekintetbevételével” próbálta szigorítani, és 1912-re Menni Szt. Benedek generális perjel jóindulatát elnyerve sikerült elérnie az ünnepélyes fogadalomtétel visszaállítását. 1912 pünkösd vasárnapján hét rendházban 11 rendtag tette le az ünnepélyes fogadalmat. ■ Eközben alakult ki az a gyakorlat, hogy a papnak szánt rendtagok az egri hittudományi főiskolán vagy a budapesti egyetemen tanultak. Orvosnak csak a különösen érdemes növendékeket küldték, inkább a gyógyszerészeti tanulmányokat preferálták (szintén a budapesti egyetemen). A 19–20. század tartományfőnökei is többségében gyógyszerészek voltak. Később a kórház-gondnoki feladatra is képeztek növendékeket, akik államszámviteli szakvizsgát tettek. ■ Az első világháború végén, a trianoni békeszerződéssel jóváhagyott határváltozások következtében a rendtartománynak csak öt rendháza maradt Magyarország területén (Eger, Vác, Pápa, Pécs, Budapest). A zágrábi rendházat és kórházat a jugoszláv kormány államosította. Három konvent (Pozsony, Szakolca, Szepesváralja) Csehszlovákia területére került, és 1919-ben az új, ►csehszlovák rendtartomány része lett. A kismartoni kórházat, amely a békeszerződéssel Ausztriához került, 1922-ben a szintén megcsonkított ►osztrák (bécsi) rendtartományhoz csatolták. A Romániához csatolt, és bizonytalan jövőjű három konventből (Nagyvárad, Szatmár, Temesvár) 1923-ban létrejött az irgalmasrend ►romániai delegációja, amely a második bécsi döntés után, 1940-től csupán Temesvárra korlátozódott. A nagyváradi és szatmári kórházak ugyanis visszatértek a magyar rendtartományhoz, de csak 1945-ig, amikor a második világháborút lezáró határrendezéssel visszaállt a korábbi, 1940 előtti állapot. ■ Eközben a rendtartomány létszáma is csökkent, 1948-ban 49 tagja volt. Kórházaik azonban mintaszerűek voltak, és a nép körében nagy bizalmat élveztek. Hubert Hansen SVD apostoli vizitátor 1929-ben „inkább uraknak, mint szerzetes testvéreknek” látta őket. ■ A magyarországi szerzetesség feloszlatásakor, 1950-ben előbb a pécsi konvent tagjait deportálták (júl. 9/10.), majd államosították az irgalmasrendi patikákat (júl. 2.), végül megvonták a rend működési engedélyét (szept. 7), kórházaikat és vagyonukat államosították. ■ A kommunista diktatúra megszűnésekor, 1989-ben a rendtagok közül már csak heten éltek, de Dömötör László Hilár tartományfőnök, a pécsi irgalmasrendi templom lelkésze megkezdte a küzdelmet a rend kórházainak visszaszerzéséért. Ez Pécsen 1992-ben sikerült, úgy, hogy a kórházat továbbra is az egyetem működtette. 1993 januárjában azonban Brian O’Donnell generális perjel a magyar rendtartományt (a csehszlovákkal együtt) megszüntette, és azokat ismét az ►osztrák rendtartományhoz csatolták. A magyarországi ügyeket, az államosított kórházak és ingatlanok visszaszerzését a tartományfőnöki delegátusok (Dömötör Hilár, Kozma Imre) intézték, akiket azonban továbbra is gyakran tartományfőnöknek neveztek. ■ (Koltai András, 2025)
Istenes Szent János a betegápolók rendjét azért alapította, hogy a betegek és a szegények szolgálatával kövessék az irgalmas Krisztust, aki különleges szeretettel fordult a betegek és a szegények felé. Az irgalmasrendiek erre a szolgálatra a szokott szerzetesi fogadalmak mellett a betegápolás (hospitalitas) különleges fogadalmával kötelezik magukat. A hospitalitas korlátlan, szakmailag kompetens és keresztény értékekre épülő befogadó szeretetet jelent. Gazdag tartalma magában foglalja a segítséget kereső emberekhez történő odafordulást, fenntartások és feltételek, faji, vallási, társadalmi különbségtétel nélkül, hogy a jó valóban kifejthesse hatását. „Örömmel szenteljük magunkat annak megsegítésére, aki szenved: alázatos, türelmes és felelős szolgálattal, a személye iránti hűséggel, megértéssel, jóakarattal és önmegtagadással, a gondjaiban és reményeiben való osztozással” (Konstitúciók, 1984). Ezért a rend korszerű egészségügyi és szociális intézményeket működtet, amelyekben a betegek és rászorulók ápolásában az emberséges magatartást az emberek lelki igényével való törődés egészíti ki. A rend tagjai orvosok, gyógyszerészek, betegápolók, egészségügyi szakemberek, akiktől elvárás, hogy magas szakmai színvonalon végezzék gyógyító munkájukat. A rendtagok közül csak néhányat szentelnek pappá, rendházanként (konventenként) egyet-kettőt, akik a betegek és a rendi templomok lelkipásztori szolgálatát végzik. ■ (Koltai András, 2025)
[Kézikönyvek:] Karcsú 1867 III, 83–93. – Tóth Mike 1904, 79–83. – Balanyi 1923, 185–186. – Balanyi 1933, 49-50. – Heimbucher 1933–1834, I, 600–611. – LthK I, 1957–1967, 1248–1249 (C. Bierbichler) – DIP 1974–2003, VI, 982–988. – Puskely 1998, I, 174–180. – MKLex 1993–2014, V, 352–354 („irgalmasok”). – Hetényi Varga 1999–2002, I,641. – MaMűL 2003–2014, IV, 308–309 (Török József). – [Névtárak:] Szöllőssy 1878, I, 189–190. – MKA 1927, 243–245. – MKA 1930–1931, 247-249. – Somorjai 2008, 230–232. – [Cikkek, monográfiák:] Mura Fülöp: Az irgalmasrend pozsonyi gyógyszertárának rövid története és nyilvánossági joga, in Gyógyszerészeti Híradó 1920:6-7, 68-74. – Mura József Fülöp: A magyarországi irgalmasrend gyógyszertárai és gyógyszerészei, in Baradlai János–Bársony Elemér: A magyarországi gyógyszerészet története az ősidőktől a mai napig Budapest, 1931, I-II. – Sasvári László: A magyarországi betegápoló irgalmas rend működése (1867-1918), in Orvostörténeti Közlemények 1986:3–4, 125–137. – Kiss József, Az Irgalmas Rend első konventjei hazánkban [és a pesti Invalidus-házban], in Vigilia 1990, 739–744. – Tokaji-Nagy Tivadar, Az irgalmas rend működése Pesten és Budán, Budapest, 2001. – Pünkösti Árpád: A kereszt gombja: az ORFI esete az Istenes Szent János Betegápoló Renddel, Budapest, 2010. – Zahrl, Bernhard, Die Barmherzigen Brüder – der Hospitalorden des hl. Johannes von Gott, in Festschrift 1760–2010: Konvent und Krankenhaus Barmherzige Brüder Eisenstadt 1760–2010, red. Christa Praher, Eisenstadt, 2010, 30-60: 48-49. URL: https://www.barmherzige-brueder.at/dl/qrkrJmoJKlkmJqx4KJKJmMJkNlmK/BBE-…. – Kušniráková Ingrid: Die ungarischen Konvente der Barmherzigen Brüder in der Konfrontation mit den Aufklärungsreformen der Maria Theresia und des Josefs II., in Jelínek, Petr: Germanische Provinz des Hospitalordens des Hl. Johannes von Gott bis 1780, I, Cieszyn 2018, 173-198. – Kušniráková Ingrid: The First Hospitals in Hungarian Towns (1750–1850): Their founders, funding and patients, in Historický časopis, 72(2024):3, 513-546: 523-526. DOI: https://doi.org/10.31577/histcaso.2024.72.3.5. – [Web:] Wikipedia/hu (Irgalmasok). – http://www.irgalmasrend.hu/
meltematricula@gmail.com
https://melte.hu
https://www.facebook.com/magyaregyhazileveltarosok