Sarutlan Kármelita Rend Szent Lipótról nevezett Osztrák-Magyar Tartománya

A szentföldi, Kármel hegyi remeték közössége a 13. század közepén költözött Európába, gyors gyarapodásnak indult, és hamarosan szinte minden országában letelepedett, többek között Magyarországon is (Budán, 1372-ben). Miközben a remeték hagyományos életformáját a koldulórendek lelkipásztori munkájával egészítették ki, az eredeti (1210 körül készült), szigorú regulákat a 15. században pápai engedéllyel többször könnyítették. Ezt nem minden kármelita tartotta szükségesnek, így a renden belül több reformkongregáció létesült. ■ Jézusról nevezett Teréz (Avilai Szent Teréz) 1562-ben a spanyolországi Avilában létesítette a kármelita nővérek első reformált (sarutlan) kolostorát. Öt évvel később a rend generálisától engedélyt kapott további női kolostorok és két férfi kolostor alapítására. A Keresztről nev. János (Juan del Cruz) és Antonio de Heredia Duruelóban kezdték meg a reformált kármeliták életet, amelyet állandó ima és a környék lelkipásztori szolgálata töltött ki. További alapítások után XIII. Gergely pápa 1580-ban engedélyezte egy önálló sarutlan kármelita rendtartomány létrehozását. Teréz halálakor (1582) már 15 férfi és 17 női kolostorban 300, illetve 200 sarutlan kármelita élt. 1588-ban több rendtartományra kellett őket osztani, amelyből az egyik Mexikóban működött. Ezek közös vezetésére helyettes rendfőnököt (vicarius generalis) választottak, majd 1593-ban VIII. Kelemen pápa a reformált vagy sarutlan ágazatot külön szerzetesrenddé nyilvánította. ■ Az első itáliai sarutlan kármelita kolostort 1584-ben Genovában létesítették, a másodikat pedig 1597-ben Rómában (Santa Maria della Scala). E két rendházból (valamint a nővérek római házából) 1600-ban a pápa létrehozta a Szent Illésről nevezett Itáliai Kongregációt (Congregazione Italiana di Sant’Elia), önálló kormányzattal és törvényhozással. Ez bárhol alapíthatott újabb rendházakat, kivéve Spanyolországot és gyarmatait, ahol a rend másik, Szt. Józsefről nevezett kongregációja működött. ■ A Szent Illés Kongregáció 1617-ben tartott generális káptalanja a kongregáció területét hat provinciára osztotta, amelyből három Itáliában (Roma, Genova, Lombardia), három pedig az Alpokon túl (Avignon, Belgium, Lengyelország) helyezkedett el. A belga rendtartományhoz tartozott a német terület első sarutlan kármelita kolostora is, amelyet 1614-ben Kölnben alapítottak. Ezt a harmincéves háború során többször feldúlták, de mindannyiszor újjáépíttették, sőt közben újabb rendházak létesültek Bécsben (1622), Prágában (1624) és Münchenben (1629). Ezeket II. Ferdinánd császár és Miksa bajor herceg hálából alapította, mert Domingo Ruzzola (Dominicus a Jesu Maria) spanyol kármelita 1620-ban kulcsszerepet játszott a császári hadak győzelmében, többek között a Fehér-hegyi csatában, ahol egy kereszttel és egy Mária-képpel lovagolt a sereg előtt. A rend generális káptalanja 1626-ban a német rendházakat különválasztotta a belga provinciától, és létrehozták a Legszentebb Oltáriszentségről nev. német rendtartományt (Provincia Germaniae a Santissimo Sacramento). ■ Magyarország területén a sarutlan kármeliták először 1654-ben telepedtek le, amikor a bécsi rendház remeteséget létesített a Lajta-hegységben, Mannersdorf mellett („Die Wüste”). Ez a terület, a sárfenéki uradalom a középkorban Magyarországhoz, az újkorban Alsó-Ausztriához tartozott, de 1785-ig a győri egyházmegye része maradt. A török kiűzése után Szelepcsényi György esztergomi érsek 1697-ben Győrött, 1699-ben pedig Szakolcán alapított sarutlan kármelita kolostort. ■ I. Lipót császár kérésére 1701-ben a generális káptalan külön rendtartományt létesített a Habsburg Monarchia országaiban működő sarutlan kármeliták számára. A Szent Lipótról nev. Ausztriai Rendtartományhoz, amikor kivált a német provinciából, a három magyarországi rendház mellett hét másik tartozott (Bécs, Prága, Graz, Trient, Görz, Bécsújhely, Linz). Ezekhez a 18. század elején két további alapítás csatlakozott (St. Pölten, 1706; Patzau/Pazow, 1710). A rendtartomány házaiban az imádságos élet kettőssége mellett nagy gondot fordítottak a lelkipásztori munkára, elsősorban prédikálásra, gyóntatásra és kegyes társulatok (kármelita harmadrend, Szent Skapuláré társulat) vezetésére. A rendtartomány tagjai tanulmányaikat a Bécsben, Grazban és Prágában működő rendi teológiai és filozófiai stúdiumon végezték. Többen jártak a szentföldi és indiai rendi missziókban, sőt 1719-től a rendtartomány Lisszabonban fenntartott egy kolostort, amely vendégházként szolgált az itáliai kongregáció misszionáriusai számára, illetve ellátta az ott élő németek lelkipásztori szolgálatát. ■ II. József a szerzetesi életet szabályozó rendelkezései között 1782 és 1789 között szükségtelennek talált, és feloszlatott a 13-ból 9 sarutlan kármelita rendházat. (A trienti rendházat pedig 1810-ban a Tirolt megszálló franciák szüntették meg.) A megmaradt bécsi és linzi rendházak mellé plébániákat szerveztek, amelyeket egy-egy egyházmegyés pap vezetett, a kármeliták pedig segédlelkészként szolgáltak mellettük. A rendelkezések következtében az osztrák kármeliták fegyelme, színvonala és létszáma hanyatlóban volt. A lelkipásztori munkára hivatkozva sokan elhagyták a közös imádságot és az elmélkedést. 1835-ben a három rendházban már csak 26 kármelita élt, amikor Vinzenz Eduard Milde bécsi érsek érvénytelenítette a káptalan által tartott választást, és leváltotta a tartományfőnököt. Három évig az általa kinevezett Alois Brunner (a S. Marco) vezette a rendtartományt, amely 1838-ban megszűnt. A rendházak a megyéspüspökök kormányzása alá kerültek. Ugyanakkor az érsek a bécsi rendházat is feloszlatta, ideiglenes jelleggel, ami azonban állandósult. (A kolostorban csak két kármelita maradt, a könyvtáros és a harmadrend vezetője.) ■ A rendtartomány megújulása 1844-ben kezdődött, amikor két bécsi világi pap adományából újraalapították a grazi kolostort, ahová olasz és bajor kármeliták érkeztek, hogy reformszellemben neveljék a novíciusokat. Az onnan kikerülő növendékek vették át 1854-ben a linzi, majd 1859-ben a győri rendházakat. ■ A grazi reform oda vezetett, hogy 1882-ben ismét felállították a Szent Lipót rendtartományt, amelyet most már osztrák-magyar provinciának neveztek. Három korábbi rendházához (Graz, Linz, Győr) csatlakozott a lengyelországi Czerna, amely egyedüliként maradt meg a korábbi lengyel provinciából. (Itt élt Raphael Kalinowski [a S. Joseph, 1835–1907], akit II. János Pál pápa 1991-ben szentté avatott.) Eközben, 1875-ben sor került a két nagy sarutlan kármelita kongregáció (spanyol és itáliai) egyesítésére. Ekkor IX. Pius pápa ismét az egész sarutlan rendre kiterjedő joghatósággal nevezett ki általános elöljárót. A rendtartomány megújulását új alapítások jelezték. 1895–1899 között rendházat és templomot építettek Budapesten (Angyalföld, Huba utca), majd 1899–1901 között Bécsben (Döbling, Silberstrasse), a régi bécsi kolostorukért (Lepoldstadt) kapott állami kártérítésből. Az 1899-ben alapított wadowicei rendház a lengyel sarutlan kármeliták teológiai képzését szolgálta. 1902-ben a rendtartománynak 117 tagja volt, ami lehetővé tette a nemzetek szerinti szétválást. 1903-ban létrejött a ►magyar fél-rendtartomány két rendházzal (Győr, Budapest), 1911-ben pedig a lengyel rendtartomány három rendházzal (Czerna, Krakkó, Wadowice). ■ Az osztrák provinciában csupán három rendház maradt (Bécs, Graz, Linz). A szétválás utáni években a csekély rendi utánpótlás miatt nehézségei voltak, de az 1930-as években a linzi juvenátus kibővítésével 80 főre nőtt a provincia létszáma. A második világháborúban a rendtartomány több mint 30 tagját vesztette el. Így 1964-ben le kellett mondaniuk az 1925-ben átvett St. Pölten-i Szt. József plébánia vezetéséről, majd 1969-ban a rendtartomány semi-provincia rangjára ereszkedett. Viszont 1983-ben elfogadták az Innsbruck melletti Hungerburg plébániájának vezetését, ahol kisebb kolostort építettek. A 2010-es évektől az osztrák fél-rendtartomány grazi rendháza a ►horvát provincia joghatósága alá tartozik, mint a noviciátus székhelye. ■ (Koltai András, 2025)