Pálos Rend Lengyel Tartománya

Az egyetlen magyar alapítású, Szent Pál első remetéről nevezett szerzetesrend története a 12–13. századi mecseki, bakonyi és pilisi remetékhez nyúlik vissza. A remeték laza kapcsolatú csoportjai mintegy két évszázad alatt intézményesültek, s váltak központi irányítású szerzetesrenddé. Az első remetekolostort Bertalan pécsi püspök 1225-ben alapította a Pécs melletti Ürög feletti Jakab-hegyen. A remeteközösségek összefogását a rendi hagyomány Özsébnek (Eusebius) tulajdonítja, aki Gyöngyösi Gergely generális perjelnek a 16. század elején irodalmi formában összeállított rendtörténete (Vitae fratrum) szerint esztergomi kanonoki stallumát odahagyva alapította meg 1250-ben kolostorát Kesztölc határában (a későbbi Klastrompusztán), Szent Kereszt tiszteletére. A szentkereszti remetéknek nevezett közösség számára 1308-ban Gentilis bíboros, pápai legátus engedélyezte a Szent Ágoston-féle regula használatát és saját rendi alkotmány létrehozását. A végleges megerősítést 1367-ben I. (Nagy) Lajos kérésére XXII. János pápa adta meg a rendnek. A 14. század elején a rend irányítása a Budához közeli Budaszentlőrincen felépült kolostorhoz került át, amely a generális perjelek székhelye lett, és európai jelentőségű zarándokhellyé vált Nagy Lajos király adományának köszönhetően, aki 1381-ben a kolostornak ajándékozta Remete Szent Pálnak Velencéből megszerzett ereklyéjét. A thébai sivatag szentjét ettől kezdve Magyarország társvédőszentjeként tisztelték. ■ A 14. század végén az iratokban (Thébai) Remete Szent Pál első remete remetetestvéreinek rendjeként (Ordo Fratrum Heremitarum Sancti Pauli Primi Heremitae) nevezték meg őket, a latin „Paulini” első ismert említése 1532-ből való, a magyar „pálos” szóalak először 1883-ban bukkan fel. ■ A pálosok remete-lelkisége Lengyelországban is követőkre talált. Nagy Lajos magyar és lengyel király (†1382) szándékából rokona, és magyarországi nádora Opuliai László herceg, a királytól kapott wieluni hercegségben, Częstochowában megalapította, Jasna Góra, azaz a Fényes Hegy (Clarus mons) kolostorát, ahová 1382-ben Márianosztráról érkezett 16 pálos szerzetes. A kolostori templomban őrzött kegykép, a Fekete Madonna körül alakult ki, a későbbi évszázadok során a lengyel nép nemzeti szentélye és a világ egyik legjelentősebb zarándokhelye. A kegykép eredete ismeretlen, de Anjou-liliomos palástja alapján joggal feltételezhető, hogy Nagy Lajos király, vagy esetleg lánya, Hedvig lengyel királynő ajándékozta a kolostornak. Opuliai László 1388-ban a sziléziai Glogauban, és 1389/1391-ben Wielunban alapított további pálos kolostorokat, és a 15. század során példáját más lengyel előkelők is követték. A lengyel kolostorok – akárcsak a dél-németországiak – valószínűleg már a 14. században önálló provinciát alkottak, amelyet a kolostorok növekvő száma mellett a rend központjától való nagyobb távolság indokolt. Elöljárója a „provincialis Poloniae et Silesiae” címet viselte, és székhelye Częstochowa volt. A 16. század elején 12 kolostor tartozott hozzá, köztük a krakkói Skałka (Na Skałce). Tagjai között többen a lengyel nemzeti kultúra jelentős szereplői voltak, mint Mikołaj z Wilkowiecka (†1601), több misztérium-dráma szerzője. ■ A katolikus megújulás és a rend trienti szellemű reformja során a lengyel pálosok is központi noviciátust nyitottak 1646-ban Częstochowában. Ezután a rendtagok számának növekedése további alapításokat tett lehetővé, többek között a poroszországi Topolnóban (1683), így 1740-re a kolostorok száma már elérte a huszat. ■ Miután II. József császár uralkodása alatt, 1781-től megszűnt a Márivölgyben székelő általános (generális) perjel kapcsolata külföldi rendtársaival, továbbá a lengyel pálos provinciális is elszakadt a rendtartomány galíciai kolostoraitól (Lemberg, Brzozów, Niżniów, Krzeszów, Jazłowiec). Ezért VI. Pius pápa 1784. dec. 3-án megszüntette az általános perjel joghatóságát a lengyel pálosok fölött, és élére külön helyettes rendfőnököt (visitator generalis, vicarius generalis, progeneralis) nevezett ki. Miután pedig a császár 1786-ban a Habsburg Birodalom országaiban teljesen eltörölte a pálos rendet, az csak a lengyel területeken élt tovább, Częstochowa központtal, amely 1793-ban Poroszország része lett. Viszont négy nyugat-galíciai pálos kolostor (Krakkó, Beszowa, Włodawa, Leśna) 1795-ben, Lengyelország utolsó felosztásakor a Habsburg Birodalom területére került. Amikor 1807-ben Napóleon elfoglalta Lengyelországot, és létrehozta a Varsói Hercegséget a lengyel kolostorok ismét egyesülhettek, és 1810-ben provincálist választottak Hilarjon Bobrowski személyében. ■ A felosztott Lengyelországban élő pálosok helyzete az évszázad további részében is egyre nehezebb lett. 1813-ban a porosz kormányzat felszámolta a területén maradt két pálos kolostort (Glogau, Topolno), majd 1819-ben pedig az orosz cári kormányzat záratott be kilenc kolostort (bár ezek közül egyet 1825-ben visszakaptak). Végül 1864-ben II. Sándor orosz cár rendeletére megszüntették a megszállt Lengyelország megmaradt szerzetesi rendházait, köztük a pálosok 11 kolostorát, amelyben közel 100 pálos élt. A kolostorok épületét, vagyonát államosították, felszerelésüket, liturgikus ruháikat, edényeiket széthordták. ■ Ekkor a pálos rend mindössze az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Krakkó és a cári uralom alatt álló Częstochowa kolostoraiba szorult vissza. Karhatalommal Częstochowába telepítették a feloszlatott kolostorok lakóit, de ott is elvették a nyomdát és a gyógyszertárat, lepecsételték a könyvtárat, és megtiltották nagyobb elöljárók választását. Emiatt a pálosok többször is azzal kísérleteztek, hogy Magyarországon telepednek meg. 1866-ban Szcitovszky János esztergomi érsek hívására négy pálos érkezett Krakkóból Péliföldszentkeresztre, akiknek azonban az érsek halála után, 1867-ben távozniuk kellett. 1902-ben Wenckheim István Nagylévárdon adott a pálosoknak házat, sőt Vaszary Kolos érsek 1904-ben a szentkereszti kolostort is visszaadta nekik, de hivatások hiányában a közösség néhány év múlva megszűnt. Az orosz kormányzat 1888-ban ismét megtiltotta, hogy a rend növendékeket vegyen föl. Szerencsére a rendeletet néhány év múlva visszavonták, sőt 1903-ban sor került a generális tisztségének visszaállítására is. ■ A független Lengyelország létrejötte után, 1918-ban a pálosok is levegőhöz jutottak. Miután a helyi püspöktől visszakapták Leśna Podlaska kolostorát, a három kolostor szerzetesei 1920-ben generális káptalant tarthattak. A rendben új hivatások támadtak, és bár a püspökök nem mindig szívesen adták vissza a régi pálos kolostorokat, a következő két évtized során a lengyel pálosok 11 kolostorukat indították újra, hatot pedig újonnan alapítottak. ■ A rend Lengyelországban a kommunista diktatúra idején is tovább működhetett, de emellett a pálosok további kolostorokat alapítottak az Amerikai Egyesült Államokban (1953, provincia 2008-tól), Jugoszláviában (1972), Ausztráliában (1981, provincia 2008-tól), Németországban (1981, provincia 2002-től), Olaszországban (1985) és Nyugat-Európa több országában. A diktatúra bukása után az 1990-es évektől a lengyel pálosok Közép-Európa országaiban is megtelepedtek: Szlovákiában (1990), Ukrajnában (1991), Fehéroroszországban (1993), Csehországban (1994) és Lettországban (2001), valamint missziót vezetnek Dél-Afrikában (1996) és Kamerunban (1997). A négy szlovákiai rendház (Varannó, Nagyszombat, Nagytapolcsány, Sasvár) 2014-tól viceprovinciát (quasiprovicia) alkot, a négy horvátországi kolostor (Kamensko [Károlyváros mellett], Svetice [Ozalj mellett], Sveti Petar u Šumi/ San Pietro in Selve [Isztria], Crikvenica [Cirquenizza]) pedig lehetővé tette az egykori horvát rendtartomány újraalapítását (viceprovinciaként). ■ (Bánkuti Gábor, Koltai András, 2025)