Pálos Rend Magyar Tartománya

Az egyetlen magyar alapítású, Szent Pál első remetéről nevezett szerzetesrend története a 12–13. századi mecseki, bakonyi és pilisi remetékhez nyúlik vissza. A remeték laza kapcsolatú csoportjai mintegy két évszázad alatt intézményesültek, s váltak központi irányítású szerzetesrenddé. Az első remetekolostort Bertalan pécsi püspök 1225-ben alapította a Pécs melletti Ürög feletti Jakab-hegyen. A remeteközösségek összefogását a rendi hagyomány Özsébnek (Eusebius) tulajdonítja, aki Gyöngyösi Gergely generális perjelnek a 16. század elején irodalmi formában összeállított rendtörténete (Vitae fratrum) szerint esztergomi kanonoki stallumát odahagyva alapította meg 1250-ben kolostorát Kesztölc határában (a későbbi Klastrompusztán), Szent Kereszt tiszteletére. A szentkereszti remetéknek nevezett közösség számára 1308-ban Gentilis bíboros, pápai legátus engedélyezte a Szent Ágoston-féle regula használatát és saját rendi alkotmány létrehozását. A végleges megerősítést 1367-ben I. (Nagy) Lajos kérésére XXII. János pápa adta meg a rendnek. A 14. század elején a rend irányítása a Budához közeli Budaszentlőrincen felépült kolostorhoz került át, amely a generális perjelek székhelye lett, és európai jelentőségű zarándokhellyé vált Nagy Lajos király adományának köszönhetően, aki 1381-ben a kolostornak ajándékozta a Remete Szent Pálnak Velencéből megszerzett ereklyéjét. A thébai sivatag szentjét ettől kezdve Magyarország társvédőszentjeként tisztelték. ■ A 14. század végén az iratokban (Thébai) „Szent Pál első remete remetetestvéreinek rendjeként” (Ordo Fratrum Heremitarum Sancti Pauli Primi Heremitae) nevezték meg őket, a latin „Paulini” első ismert említése 1532-ből való, a magyar „pálos” szóalak először 1883-ban bukkan fel. ■ A pálosok remete-lelkisége a 14. század végére a Dunántúl és Észak-Magyarország hegyvidékein túl is követőkre talált. A terjeszkedés Szlavóniától Dalmáciáig és Isztriáig, valamint a délnémet területekig és Lengyelországig ért. A külföldi alapítások közül kiemelkedik a lengyelországi Częstochowában Jasna Góra, azaz a Fényes Hegy (Clarus mons) kolostora, amely 1382-ben Márianosztráról népesült be. ■ A rugalmas pálos szerzetesi eszmény komoly vonzerőt gyakorolt, a 15. században a ferencesek után a pálosok alkották a Magyar Királyság legnépesebb szerzetesi közösségét. Városi vagy ahhoz közeli kolostoraikban kiterjedt lelkipásztori munkát végeztek, gyóntattak, prédikáltak. Gazdag szellemi-lelki életükről tanúskodik a nagyvázsonyi kolostor szerzetesei által készített Festetics-kódex és a Czech-kódex, melyek fontos magyar nyelvemlékeink közé tartoznak. ■ A mohácsi csatát követő évtizedekben a Magyar Királyság területén kiépült pálos intézményrendszer jelentős része elenyészett. Budaszentlőrinc 1526. szept. 7-én bekövetkezett török általi feldúlása és pusztulása után a rendi központ a Nyitra feletti Felsőelefántra, majd a szlavóniai Lepoglavára, az 1660-as évektől pedig a Pozsonyhoz közeli Máriavölgybe (Marienthal, Marianka) került át. A kor jelentős személyisége volt Martinuzzi „Fráter” György (1482–1551), aki pálos szerzetesből lett a magyar politika irányítója, váradi püspök, és végül bíboros. A 17. század elején Magyarországon Máriavölgy és Felsőelefánt mellett Sátoraljaújhely, Sajólád, Terebes, Sopronbánfalva (Wondorf) és Csáktornya kolostoraiban, valamint Szlavónia nyugati részén (Lepoglava, Remete) éltek pálosok. ■ A 17. század közepén a rend a Trienti Zsinat szellemének megfelelően újult meg, és lelkipásztori szolgálatot, gimnáziumi tanítást vállalt. Az egységes újoncképzés színhelye 1646-tól Sopronbánfalva lett. A rendbe jelentkezők között a jobbágy- és polgárcsaládok sarjain kívül szép számmal akadtak nemesi és főúri származásúak is. A rendtagok számának dinamikus növekedése lehetővé tette, hogy missziós feladatot vállaljanak a protestáns többségű Felső-Magyarországon. A 17. századi rendtörténet kiemelkedő alakja Csepellényi György pálos vértanú, akit 1674-ben végvári protestáns hajdúk kínoztak meg és végeztek ki. ■ A török Magyarországról való kiűzése után – más szerzetesrendekhez hasonlóan – a pálosok is dinamikusan gyarapodtak. Az 1696. évi káptalan eldöntötte, hogy fölállítják a független magyar, illetve horvát-osztrák rendtartományokat, de a magyarok többszöri föllebbezése miatt a különválás csak 1701-ben valósult meg. 1710-ben a horvát és az osztrák rendtartományok is szétváltak. Eszterházy László Pál generális perjel (később váci majd pécsi püspök) kérésére 1770-ben XIV. Kelemen pápa hivatalosan is a monasztikus rendek sorába helyezte a pálosokat. ■ A magyar tartomány központja 1746-ra Máriavölgyből áttevődött Pestre. A hozzá tartozó kolostorokban és rezidenciákban 1727-ben 17 helyen 161, 1771-ben 22 helyen 265, 1786-ban pedig 24 helyen 313 pálos szerzetes élt. A rendtagok jelentős szerepet vittek a barokk vallásosság laikus társulataiban. A Boldogságos Szűz kultuszának ápolása a rendi élet majd minden vonatkozását áthatotta, a pálosok litániáiban, zsolozsmájában, miséiben, kegyhelyeinek életében, az irodalomban és a művészeti alkotásokban is megjelent. A barokk kor pálosainak élete nem korlátozódott a rendházakra, sokan az egyházi és szellemi élet aktív szereplőivé váltak, mint egyházfők (Kéry János váci püspök, Széchényi Pál kalocsai érsek, Nádasdy László csanádi püspök, Eszterházy Imre esztergomi érsek, Eszterházy Pál László pécsi püspök) népszerű hitszónokok (Csúzy Zsigmond, Alexovics Vazul), tudósok és irodalmárok, akik jelen voltak a felvilágosodás és a magyar nyelvújítás dialógusában is. Az 1770-es években a pesti rendház híres könyvtára (ma a Központi Papnevelő Intézet Pálos Könyvtára) egyik találkozóhelye volt a Hazafiúi Magyar Társaságnak, melynek tagjai közé tartoztak Ányos Pál, Virág Benedek és Verseghy Ferenc pálos szerzetesek is. A jezsuita rend eltörlése után, 1776-tól magyarországi gimnáziumaik közül hetet a pálosok működtettek tovább. ■ II. József császár uralkodása alatt, 1781-től megszűnt a Pesten élő általános (generális) perjel kapcsolata külföldi rendtársaival. Ezért VI. Pius pápa 1784. dec. 3-án a Habsburg Birodalmon kívül eső lengyel pálos kolostorokat függetlenítette a magyar rendtartománytól, és megszüntette az általános perjel joghatóságát a lengyel pálosok fölött. Végül II. József 1786. febr. 16-án kiadott rendeletével az osztrák örökös tartományokban és Magyarországon eltörölte a pálos rendet, mind a 64 kolostorával és 786 szerzetesével. A pálos templomokat és kolostorokat államosították, majd egyéb egyházi, oktatási vagy világi célokra hasznosították. A rend csak a lengyel területeken maradt fent. ■ A pálosok magyarországi visszatérésére irányuló törekvések mintegy másfél évszázadig nem jártak tartós sikerrel. 1866-ban Szcitovszky János esztergomi érsek hívására négy pálos érkezett Krakkóból Péliföldszentkeresztre, akiknek azonban az érsek halála után, 1867-ben távozniuk kellett. 1902-ben Wenckheim István Nagylévárdon adott a pálosoknak házat, sőt Vaszary Kolos érsek 1904-ben a szentkereszti kolostort is visszaadta nekik, de hivatások hiányában a közösség néhány év múlva megszűnt. Bangha Béla SJ 1923-ban úgy vélte, hogy „a mai magyar helyzetben csak tudományosan képzett, az élettel ismerős és az élet számára fölkészült erők lehetnek számottevők. A pálosok mai censztochovi szelleme ezt nem adja. Idegen az már, és nem a mi viszonyainkba illő” (Magyar Kultúra, 1923). ■ A hazatelepülésre a lengyel pálosok segítségével és részvételével végül 1934-ben nyílt meg a lehetőség. A szerzetesi élet a Gellért-hegyi Sziklatemplomban és a hozzá kapcsolódó kolostorban, illetve Pécsett, a Zichy Gyula pécsi püspök által a pálosoknak adományozott, majd kolostorrá bővített házban és az újonnan épített Szent Imre (pálos) templomban kezdődött meg 16 szerzetessel. A mai Pálosszentkúton a rend 1940-ben vette át a kegyhely ellátását és épített rendházat. Ugyanakkor a Soltvadkerten elindított szőlőgazdaság elsősorban a rend működésének anyagi feltételeit biztosította. A visszatelepülés nem jelentette egyúttal önálló provincia létrehozását is. Lényegében arról volt szó, hogy a częstochowai központú pálos rend magyarországi kolostorokat alapított. A magyarországi pálosok élén a Częstochowában székelő generális perjel által kinevezett rendfőnöki megbízott állt, és a Szentszék engedélyezte egy külön pécsi noviciátus felállítását. A Fehér Barát című rendi értesítő 1938-tól jelent meg. Az újoncok által szerkesztett Ragyogó Lapok füzetei és a ministránsokat összefogó „kispálosok” intézménye is a hivatásébresztést szolgálták. A rendnek 1947-ban sikerült visszaszereznie az ősi Jakab-hegyi birtokot. Az itt létesült rendház kiépítésére és a templom felszentelésére azonban a szerzetesek 1950. évi elhurcolása és szétszóratása miatt már nem kerülhetett sor. ■ A magyarországi kommunista diktatúra 1951-ben a Grősz József kalocsai érsek elleni koncepciós perben és a hozzá kapcsolódó eljárásokban a pálosokra több mint száz év szabadságvesztést rótt ki, Vezér Ferencet halálra ítélték és kivégezték. A pálos lelkiség őrzésében Bolváry Pálé és Arató Botondé volt a vezető szerep, akik az 1961 februárjában bekövetkező nagy országos razzia előtt tizenöt „klandesztin” (titkos) újoncot tartottak számon. Az ekkor összeírt teljes névsor rajtuk kívül még 14 pálost rögzített. Letartóztatásuk után Árva Vince Csaba vette át a vezetést, akinek idővel Częstochowával is sikerült felvennie a kapcsolatot. ■ Amikor a kommunista diktatúra megszűnésekor, 1989-től a szerzetesrendek újból szabadon működhettek, a még élő idős szerzetesek és a „klandesztin” pálosok újraindították a rend működését Magyarországon, először a Sziklatemplomban, majd Pécsett, Márianosztrán és 1991-ben Pálosszentkúton. 2014 januárjában az erdélyi Hargitafürdőn nyitottak új kolostort. A magyarországi pálosok 1996-ban szerveződtek ismét önálló viceprovinciává (quasiprovincia), az 1989 óta rendfőnöki megbízottként működő Máthé Péter vezetésével. A rendtartomány központja Pécs lett. ■ (Bánkuti Gábor, 2025)