Egyetemes rend adatai
Magyarországi szervezet adatai
A Kisebb Testvérek Rendjét Assisi Szent Ferenc (1182–1226) alapította, aki megtérése után, Jézus Krisztus követésében mindenét elhagyva a szegénységet választotta. Hamarosan számos követője akadt. III. Ince pápa (1209) szóbelileg jóváhagyta a „testvériség” életmódját, majd 1223-ban III. Honorius pápa (1216–1227) írásban is megerősítette a regulát. Az Úr hamarosan számos követővel ajándékozta meg a közösséget, ezért az 1217 pünkösdjén tartott káptalanon elhatározták, hogy Az evangéliumot Szent Ferenc példája szerint Itálián kívül is hirdetik. ■ Hamarosan eljutottak Európa minden országába. Mivel az igehirdetéshez teológiai felkészültségre van szükség, a rend tagjai foglalkozni kezdtek ennek tanulásával majd tanításával. A tudományos munka és a nagyobb konventekhez (rendházakhoz) kötött és a szegénységtől eltávolodó életmód kezdettől fogva megosztotta a rendet. Különféle „spirituális” irányzatok és olyan, kisebb kolostorok jöttek létre, ahol „eredeti tisztaságában” próbálták követni Szent Ferenc reguláját. Ezek közé tartozott az itáliai Brogliano (Marche tartomány) remetesége, ahol 1368-tól Paoluccio de’ Trinci (1309–1391) és társai éltek szigorú csendben és rendkívüli szegénységben. Önmagukat a regula „szigorú megtartásáról” (fratres regularis observantiae) nevezték el. Egyre több ferences közösség csatlakozott hozzájuk, főként néhány nagyhatású hitszónokuk hatására. Szienai Szt. Bernardin (1380–1444), Kapisztrán Szt. János (Giovanni da Capestrano, 1386–1456) és Marchiai Szt. Jakab (Giacomo della Marca, 1391–1476) nemcsak Itáliában, hanem Európa más országaiban is tömegek előtt prédikáltak. Eközben a Konstanzi Zsinat 1414-ben engedélyezte, hogy az obszervánsok bárhol megtelepedjenek, és külön rendi szervezetet hozzanak létre, de elöljáróikat nem miniszternek, csak vikáriusnak nevezhették. Az itáliai obszervánsok 1431-től választottak tartományi vikáriusokat, majd 1437-től a rend generális miniszter vikáriusokat nevezett ki, külön a ciszmontán (itáliai és közép-európai) és külön az ultramontán tartományok számára. ■ Az obszerváns ferencesek fontos szerepet kaptak a boszniai katolikus misszióban is. Boszniában ugyanis a 12. században sajátos, szláv liturgikus nyelvet használó egyházi szervezet jött létre, amelyben fontos szerepet játszottak az önálló szerzetesi házak. Ezt a Szentszék és a Magyar Királyság eretnekségként értékelte, és az 1220-as évektől az ottani püspökség vezetését magyar domonkosokra bízták. A bosnyákok azonban ragaszkodtak egyházszervezetükhöz, amely így szervezetileg is elszakadt a nyugati kereszténységtől. A 13. század végén a boszniai inkvizíció vezetését fokozatosan a ferencesek vették át, majd 1327-ben XXII. János pápa kizárólagosan rájuk bízta. Az ottani ferences rendházak száma oly mértékben megnőtt, hogy 1339-ben létrehozták az önálló boszniai vikariát (Vicaria Bosnae). Tagjai eleinte Európa különféle országaiból érkeztek, de a 15. századtól már többnyire a bosnyákok közül kerültek ki. Addigra Boszniában a katolikus egyházi struktúrát kizárólag a ferencesek jelentették: tényleges püspök és világi papság hiányában ők végezték a plébániai lelkipásztorkodást, oktatást, beteggondozást. Elöljárójuk egyben a Szentszék helyi képviselője volt. ■ A boszniai ferencesek már a 14. században megtelepedtek Dalmáciában és a Magyar Királyság déli határvidékein, az 1410-es évektől pedig már a határvidéktől távolabb is. Emiatt 1448-ban V. Miklós pápa két külön részre osztotta a boszniai vikariát, és külön ►magyar vikáriát létesített. ■ Miután 1463-ban Boszniát bekebelezte az Oszmán Birodalom, a rendtartomány nyolc őrségből (custodia) állt, amelyből három (a tengerparti) Horvátország területén maradt, három pedig a szintén a Magyar Királyság által megszállt jajcai bánság területén feküdt. Ezekből a keresztény kézen maradt kolostorokból egy új, „bosnyák-dalmát” vikáriát (Vicaria Bosnae-Dalmatiae) hoztak létre. Azonban hamarosan rendeződött a Boszniában maradt ferencesek helyzete, akiket az oszmán hatóságok az ottani katolikusok egyházi és világi képviselőinek tekintettek. Ezért elvben biztosították az ottani ferencesek számára az életük és templomaik biztonságát, sőt szabad mozgásukat és adómentességüket. Így a két vikária ismét egyesült, viszont kiváltak belőle a dalmáciai (Szt. Jeromosról nevezett, 1469), és a raguzai (1474) vikáriák. A boszniai ferencesek működési struktúrája már nem elsősorban a nyugati egyházi intézményekkel, hanem inkább az Oszmán Birodalomban működő ortodox egyházakkal mutatott hasonlóságot, abban, hogy a boszniai, szlavóniai és bulgáriai katolikusok valamennyi vallási és kulturális funkcióját ők irányították. A középkori bosnyák állam utolsó fennmaradt intézményének tekintették magukat, így kötelességüknek érezték a bosnyák írás (bosancica) és a bosnyák katolikus irodalom ápolását. Helyzetük azonban a török hatóságok állandó zsarolásai miatt bizonytalan maradt, így arra törekedtek, hogy dalmáciai és szlavóniai (Száván túli) kolostoraik is legyenek. Ezt eleinte a magyar főurak és a ►szalvatoriánus ferencesek akadályozták, de 1503 körül sikerült kolostort építeniük a Száva északi partján, Giletinc (vagy Kobás) mellett, amelyet 1514-ben az egyetemes káptalan is jóváhagyott, sőt ugyanakkor végleg kettéosztotta a vikáriát, létrehozva a bosnyák-bányavidéki (Bosna Argentina) és a ►bosnyák-horvát vikáriákat. Amikor 1517-ben a X. Leó pápa capitulum generalissimum-ra hívta össze a ferences rend minden irányzatát, a pápa felszólítására az obszerváns és a reformált irányzatok hajlandóak voltak egyesülni, közösen választottak generális minisztert, és mindkét „boszniai” vikária szabályos rendtartománnyá (Provincia Bosnae-Argentinae, illetve Provincia Bosnae-Croatiae) alakult. ■ Miután 1541-től Magyarország középső részét is megszállta az Oszmán Birodalom, a hódolt részeken szinte csak a ferencesek (és a jezsuiták) végezhettek állandó lelkipásztori munkát. Míg a magyar nyelvű katolikus mezővárosokban a ►szalvatoriána provincia tagjai maradtak, a Duna menti városokba újonnan érkező délszláv katolikusokkal a boszniai rendtartomány tagjai érkeztek, akik az egész hódolt Magyarországot saját lelkipásztori területüknek tekintették. A szlavóniai, szerémségi és bácskai települések plébániáit már a 16. század folyamán elfoglalták, és az ottani egyházközségek jövedelmeiből tartották fenn a boszniai kolostorokat (köztük a híres olovói búcsújáróhelyet). A rendtartomány a 16. század végén átvette a bulgáriai katolikus szórványok lelkigondozását is, amelynek eredményeként a ►bulgáriai és havasalföldi ferencesek 1624-ben önálló kusztódiát alapítottak, amely 1676-ban rendtartományi rangra emelkedett. A boszniai ferences misszionáriusok számos helyen megfordultak, így 1636-tól házuk volt Budán, és 1630-tól megjelentek Erdélyben, ahová a székely katolikus előkelők hívták őket. Segítségükkel 1640-ben megalakult az önálló ►erdélyi őrség (custodia), négy kolostorral. Mivel azonban a bosnyákok nem akarták elfogadni a reformált szalvatoriána provincia szegénység tekintetében szigorúbb felfogását, a magyarok és bosnyákok közötti ellentét végül odáig fajult, hogy utóbbiakat 1666-ban a székely világi hatóságok erőszakkal távolították el Erdélyből. ■ A Szentszék szerette volna, ha Boszniában is trienti reformok nyomán elvárt püspök-központú egyházmodell szerint alakítanák át az egyházat. A ferencesek egy része hajlott erre, egy másik csoport azonban, amelynek központja a fojnicai kolostor volt, ezt a török hatóságok segítségével igyekezett megakadályozni. A két párt küzdelme válságba sodorta a rendtartományt, de végül az 1650-es évekre a reformszellem jutott érvényre. A boszniai és a belgrádi püspökök azonban 1647-től kezdve a bosnyák ferencesek közül kerültek ki. ■ A Magyarországot az oszmán hódoltság alól fölszabadító háborúk (1683–1699) során a boszniai katolikus lakosság nagy része Dalmáciába és Magyarországra emigrált, a városi katolikus középréteg örökre eltűnt, a ferences kolostorok közül pedig csupán három maradt meg (Kresevo, Sutjeska, Fojnica). Viszont Magyarországon, Duna-menti missziós helyeiken új, szabályos kolostorokat hoztak létre (többek között Eszéken, Baján, Mohácson, Tolnán, Pakson, Dunaföldváron és a budai Vízivárosban). Ugyan a magyarországi ferences provinciák között föllépő területi viták rendezése során, 1689-ben Antonio Lazari generális kommisszárius csak a Szávától délre eső területet jelölte ki számukra, ők azonban ezt nem tartották be. A kérdés élét azonban eleve csökkentette, hogy a bosnyákok főként a délszláv katolikusok körben végeztek lelkipásztori munkát. A 18. század derekától Boszniában is új kolostorokat alapítottak, és 1735-től 1881-ig közülük kerültek ki a boszniai katolikusok apostoli vikáriusai. ■ Eközben a kiterjedt rendtartományból 1735-ben kiváltak a dalmáciai kolostorok, és új rendtartományt alkottak (Provincia Sanctissimi Redemptoris), 1757-ben pedig a magyarországi (és szlavóniai) kolostorok nagy száma is szükségessé tette, hogy a rend létrehozza belőlük a ►Kapisztrán Szent Jánosról nevezett rendtartományt, amelyhez akkor több, mint 20 kisebb-nagyobb kolostor tartozott. Ezzel végképp megszűnt a boszniai ferences provincia magyarországi jelenléte. ■ (Koltai András, 2025)
Assisi Szt. Ferenc Jézus Krisztus követésében mindenét elhagyva, a szegénységet választotta „úrnőjének, jegyesének”, „Isten komédiása” akart lenni. Az evangéliumot „sine glossa – magyarázat nélkül” akarta élni, s ezt kérte követőitől is: „éljenek engedelmességben, tisztaságban és tulajdon nélkül, és kövessék a mi Urunk Jézus Krisztus tanítását és nyomdokait” (Meg nem erősített regula, 1221). A ferences élet alapelemei az „imádság és áhítat”, a testvéri élet, a szegénység, a „kicsinység”, a szolidaritás, valamint az evangelizáció. Szent Ferenc minél közelebb akart kerülni Jézushoz, soha nem szűnt meg szemlélni az Üdvözítőt, ezért jelentek meg kezén és lábán a szent sebhelyek, és ezért állította föl Greccióban az első betlehemet. Rendtársai ezért indultak a Szentföldre, és ezért terjesztették el a keresztjárás szokását. Evangelizációs feladataikat mindig is tágan értelmezték. Kezdettől hozzátartozott a lelkipásztorkodás, a szentségek kiszolgáltatása (plébániákon és missziókban egyaránt), a különleges ájtatosságok, a női és világi társulatok alapítása és vezetése; az oktatás és nevelés az iskolarendszer minden szintjén; a gyógyító és szociális tevékenység (ispotályok, gyógyszertárak fenntartása), és kulturális feladatok ellátása.
[Kézikönyvek, a rendről:] Karcsú 1867, II, 1-26. – Tóth Mike 1904, 49-57. – Holzapfel 1909. – Balanyi 1923, 207–230. – Heimbucher 1933-1934, I, 656-814. – LThK 1957–1967, III, 273-280. – DIP 1974-2003, IV, 464-511; 839-911. – Puskely 1998, I, 357-367. – MKLex 1993–2014, IV, 858-862 („Kisebb Testvérek Rendje”, Sill Ferenc Aba OFM–Kis Lehel Csongor OFM). – MaMűL 2003–2014, II, 75-83 (Szántó Konrád OFM). – [Kézikönyvek, a rendtartományról:] Szabó 1921, 91–95. – Aba OFM–Kis Lehel Csongor OFM). – MaMűL 2003–2014, II, 75-83 (Szántó Konrád OFM). – [Kézikönyvek, a rendtartományról:] Szöllőssy 1878, I, 150-153. – SchemProvStephOFM 1906. – Szabó 1921, 104-126. – Karácsonyi 1923–1924, II, 332-360. – MKLex 1993–2014 („boszniai ferences rendtartomány”, Diós István). – [Könyvek, tanulmányok:] Zalka, Blasii de (et continuatorum eius): Cronica fratrum minorum de observantia provinciae Boznae et Hungariae, in Analecta monumentorum Hungariae historicorum litterariorum maximum inedita, ed. Franciscus Toldy, I, Budapest, 1871, 213-315. – Pavich, Emericus OFM: Ramus viridantis olivae, in arcam militantis ecclesiae relatus, seu paraphrastica et topographica descriptio provinciae nuper Bosnae Argentinae, jam vero S. Joannis a Capistrano nuncupatae, Ordinis Minorum Observantiae, Budae, 1766. – Fermendžin, Eusebius OFM, Chronicon observantis provinciae Bosnae Argentinae ordinis Sancti Francisci Seraphici, Zagreb, 1890. – Fermendžin, Eusebius, Acta Bosnae potissimum ecclesiastica cum insertis editorum documentorum regestis ab anno 925 usque ad annum 1752, Zagrabiae, 1892 (Monumenta spectantia historiam Slavorum Meridionalium, 23). – Szabó 1921, 91-95. – Jelenić, Julijan: Kultúra i bosanski franjevci, I, Sarajevo, 1912. – Karácsonyi 1923-1924, II, 332-360. – Unyi Bernárdin, Sokácok-bunyevácok és a bosnyák ferencesek története. Budapest, 1947. (Gyöngyösi ferences könyvek 10.) – Sršan, Stjepan: A horvát bevándorlás és a boszniai ferencesek szerepe Baranyában a 18. század elejéig, in Baranya 1991:1-2, 152–164. – Molnár Antal: A ferencesek Boszniában a középkorban és a török uralom első időszakában (13-17. század), in Limes 13(2000):2-3, 39-60. – Tóth István György: Szent Ferenc követői vagy a szultán katonái? Bosnyák ferencesek a hódoltsági misszióban. Századok 134(2000): 4, 747-799 = Misszionáriusok a kora újkori Magyarországon Budapest, 2007, 257-310. – Litterae missionariorum de Hungaria et Transilvania (1572–1717), I-V, ed. István György Tóth, Roma–Budapest, 2002-2008 (Bibliotheca Academiae Hungaricae, Roma, Fontes, 4). – Galla Ferenc: Ferences misszionáriusok Magyarországon: a Királyságban és Erdélyben a 17–18. században, s. a. rend. Fazekas István, Budapest, 2005 (Collectanea Vaticana Hungariae, I/2). – Hoško, Emanuel OFM: A Bosna Argentina Provincia Studium Generáléinak elődei, in A ferences lelkiség hatása az újkori Közép-Európa történetére és kultúrájára, I-II, szerk. Őze Sándor–Medgyesy-Schmikli Norbert, Piliscsaba–Budapest, 2005 (Művelődéstörténeti Műhely, Rendtörténeti konferenciák, 1/1), II, 573-581. – Cevins, Marie-Madeleine de, Les Franciscains observants hongrois, de l’expansion à la débâcle (vers 1450-vers 1540), Roma, 2008 (Bibliotheca Seraphico-Capucina, 83). – F. Romhányi Beatrix, Az obszerváns ferencesek és a Délvidék védelme, in Európa védelmében: Kapisztrán Szent János és a nándorfehérvári diadal emlékezete, szerk. Kálmán Peregrin OFM, Veszprémy László, Budapest, 2013, 15-23. – F. Romhányi Beatrix, A konstanzi zsinat és a ferences obszervancia megjelenése Magyarországon, in „Causa unionis, causa fidei, causa reformationis in capite et membris”: Tanulmányok a konstanzi zsinat 600. évfordulója alkalmából, szerk. Bárány Attila, Debrecen, 2014, 210-218.
meltematricula@gmail.com
https://melte.hu
https://www.facebook.com/magyaregyhazileveltarosok