Szent István királyról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány

A Kisebb Testvérek Rendjét Assisi Szent Ferenc (1182–1226) alapította, aki megtérése után, Jézus Krisztus követésében mindenét elhagyva a szegénységet választotta. Hamarosan számos követője akadt. III. Ince pápa (1209) szóbelileg jóváhagyta a „testvériség” életmódját, majd 1223-ban III. Honorius pápa (1216–1227) írásban is megerősítette a regulát. Az Úr hamarosan számos követővel ajándékozta meg a közösséget, ezért az 1217 pünkösdjén tartott káptalanon elhatározták, hogy Az evangéliumot Szent Ferenc példája szerint Itálián kívül is hirdetik. ■ A ferencesség erdélyi múltja a 13. századig nyúlik vissza, ugyanis ez volt a Magyar Királyság területén létező nyolc ferences őrség egyike. A kezdeti lendület számos kolostor alapítását eredményezte, leginkább szászok lakta településeken: Besztercén 1268-ban, Nagyszebenben 1300-ban, Szászvároson 1302-ben, Marosvásárhelyen pedig 1316-ban. A rend másik, obszerváns ága csak a 15. század közepén telepedett meg Erdélyben, de mivel a „cseri barátok” különösen népszerűek voltak a határvidéki katonák és vezetőik között, kolostoraik száma az 1440-es években már meghaladta a konventuálisokét. Hunyadi János erdélyi vajda (majd kormányzó) három kolostort is alapított (Csíksomlyó, Tövis, Bojtor). ■ A reformáció viharaiban majdnem teljesen megszűnt az erdélyi ferences jelenlét. Csak a ►szalvatoriána provinciához tartozó csíksomlyói kolostor maradt meg, de a 17. század első évtizedeiben ott is kevesen voltak, és – római szemmel – a szerzetesi fegyelem sem volt tökéletes. Ezért 1630-ban székely katolikus előkelők úgy vélték, hogy a paphiány orvoslására ►bosnyák obszerváns ferenceseket hívnak a Székelyföldre, akik a magyarországi török hódoltságban sokfelé tevékenykedtek. Magyarul ugyan nem tudtak, de misézhettek és gyóntathattak. A bosnyákok (horvátok) 1636-ban új kolostort alapítottak Mikházán, és egyiküket, Stefano da Salina-t (Szalinai István) a Hitterjesztési Kongregáció 1636-ban misszióprefektussá nevezte ki. ■ A Kongregáció javaslatára 1640-ben VIII. Orbán pápa önálló erdélyi őrséget (custodia) hozott létre a csíki és három másik kolostorból. (Utóbbiakat, az 1636-ban alapított mikházi, illetve a tervezett szárhegyi és fehéregyházi kolostorokat az alapító bulla az erdélyi kolostoralapítási tilalom miatt nem nevezte meg.) Első kusztosznak Salinát nevezte ki, aki sokat tett a rendi élet megújításáért. Viszont kezdettől fogva problémát jelentett, hogy a bosnyákok egy „obszerváns” fegyelmű provinciából érkeztek, a magyarok pedig a szegénység tekintetében szigorúbb, „sarutlan” ►szalvatoriána provinciához tartoztak. A Kongregáció mindenkit az utóbbira akart kötelezni, de ez a bosnyákok ellenállását váltotta ki. A Kongregáció által küldött következő kusztosz és misszióprefektus, Fulgenzio da Jesi olasz ferences (1643–1646) – mivel sem Csíksomlyón, sem Mikházán nem fogadták szívesen – Szárhegyen telepedett le. A Kongregáció küldte 1651-ben utódját, Modesto da Roma-t is, aki megismerve a helyzetet, tisztségeiről lemondott Salina javára. Salina halála után, 1654-ben a Kongregáció az erdélyi születésű Damokos Kázmért nevezte ki missziófőnökké, majd kusztosznak is megválasztották. Ő Mikházára magyar gvardiánt küldött, és ezzel végképp elmérgesítette a bosnyák és a magyar ferencesek viszonyát. Amikor Modesto da Roma 1665-ben ismét Mikházára érkezett, hogy vizitációt végezzen, a bosnyák ferencesek egy cellába zárták. Kiszabadulása után őt választották meg kusztosznak, majd a makacs bosnyákokat 1666-ban Kornis Gáspár marosszéki fõkapitány és Lázár István királybíró Mikházán lefogatta. Azoknak, akik nem bánták meg viselkedésüket, el kellett hagyniuk Erdélyt. ■ Ezután a kusztódia szépen fejlődött. A 17. század végéig további két székelyföldi falu (Szárhegy, Esztelnek) mellett telepedtek le. A kolostorok közös jellemzője volt, hogy remeteségre alkalmas helyen, zarándokhelynek számító kápolnák mellett álltak. A ferencesek közül Damokos Kázmért (1606–1678) 1668-ban a pápa és Apafi Mihály fejedelem egyaránt Erdély apostoli helynökévé nevezte ki, miközben Magyarországon titokban címzetes püspökké is szentelték, így évtizedek után először végezhetett Erdélyben püspöki funkciókat. Kájoni János (1630k–1687) nemcsak utódja volt kusztoszként és missziófőnökként, hanem felbecsülhetetlen érdemei voltak a katolikus hit és műveltség terjesztése terén is. Építkezett, könyveket írt, orgonát épített, és Csíksomlyón nyomdát létesített. ■ Miután 1706-ban papjainak száma 37-re emelkedett, az erdélyi ferences őrség tagjai egymás után költöztek be Erdély városaiba, többnyire azért, hogy vezessék a helyi katolikus plébániát. Ahol megtelepedtek, ott elemi iskolákat is fenntartottak, amelyekben ők maguk tanítottak. Csíksomlyón gimnáziumi osztályok is működtek, talán már az 1630-as években is, de 1669-től biztosan. Kimagasló jelentősége volt a magyar nyelvű iskolai zenés színjátszás tekintetében. Az őrség növekedése oda vezetett, hogy 1729-ben, amikor az erdélyi őrség 14 rendházában 137 ferences élt, a milánói nagykáptalan a ferences jelenlétet provincia rangra emelte, amely Szent István magyar királyról kapta a nevét. A következő négy évtizedben a rendtartomány további tíz rendházat alapított. ■ II. József császár (1780–1790) rendeletei Erdélyben is megváltoztatták a ferencesek életét. A császár megtiltotta a generálissal való kapcsolattartást (az 1850-es évekig), a koldulást, a harmadrendet és a kordás társulatokat, sőt még a ferencesek ruháját is megváltoztatta. Az addigi barna helyett áttértek a világi papok reverendájára emlékeztető fekete habitusra. A rend növendékeit a kolozsvári kolostorba gyűjtötték össze. Megszűnt a közös imaélet, a klauzúra, elmaradtak a lelkigyakorlatok, megjelentek az egyéni jövedelmek és vagyonok, a rokonok segélyezése és a kolostorban tartott baráti összejövetelek. Így a „fekete barátok” alig különböztek a világi papoktól. Ezt erősítette, hogy Rudnay Sándor erdélyi püspök (1816–1819) Gyulafehérváron szerzetesi szemináriumot hozott létre a két erdélyi ferences (bulgáriai és stefanita) rendtartomány növendékei számára, akik együtt végezték teológiai tanulmányaikat az egyházmegyés papsággal, egészen 1848-ig (illetve 1867 és 1875 között). Eközben, 1850-ben megszűnt az erdélyi ferencesek tanári tevékenysége Csíksomlyón – részben a ferencesek 1848-as ellenzéki viselkedése, részben az újonnan bevezetett szaktanítás miatt. Viszont 1858-ban Haynald Lajos erdélyi püspök ugyanott tanítóképzőt alapított vezetésükkel. ■ A rendtartomány megújulása a 19. század végén kezdődött. 1885-ben László Polikárp tartományfőnök engedélyt adott öt fiatal ferencesnek (köztük Csiszér Eleknek és Dávid Antalnak), hogy a mikházi kolostorban az eredeti szabályok szerint éljenek, és barna rendi ruhát öltsenek. A reform azonban ellenállást szült a liberális „fekete barátok” részéről, akik a „székely szerzet, ne hagyd magad” jelszóval próbáltak ellenállni, azt terjesztve, hogy a reformált, „fapapucsos barátok” elzárkóznak, nem foglalkoznak a néppel. A mikházi reformkolostort 1886-ban a káptalan felszámolta, de 1889-ben Vajdahunyadra helyezték a reformot vállalókat, majd 1892-től Szeben, később pedig Mikháza, Székelyudvarhely és Marosvásárhely is reformkolostorok lettek. Amikor XIII. Leó pápa 1897-ben egyesítette a ferences rend különféle reformált ágait (obszervánsok, reformáltak, sarutlanok, rekollektusok), és bevezette az egységes szabályzatot, ez Erdélyben is általános reformot jelentett. A provincia vezetését 1898-ban a „mikházi reform” atyái vették át. Az ellenzők, a „nem egyesültek” egy része szekularizált, és lett világi pappá, a többiek azonban megtarthatták addigi életformájukat, sőt ehhez külön elöljárót (protectort) választhattak maguknak. ■ Ezt követően, 1900-ban sor került a Magyarország területén működő provinciák átszervezésére, amelynek során a Szent István Provincia megkapta a ►kapisztrána rendtartomány három dél-erdélyi (eredetileg a ►bolgár provinciához tartozó) kolostorát (Déva, Körösbánya, Alvinc). A megújuló rendtartomány a 20. század közepén második virágkorát kezdte élni. A ferencesek népmissziókat vezettek, tanítottak, nyomdát működtettek. ■ A trianoni határváltozások során a teljes erdélyi rendtartomány már 1918 végén Románia területére került, sőt 1920-tól adminisztrálta a ►kapisztrána provincia Romániához csatolt kolostorait (Kaplony, Máriaradna, Szatmárnémeti), amelyek 1924-ben jogilag is hozzákapcsolódtak. Trefán Leonárd tartományfőnök 1919. augusztus 20-án elmondott beszédéért a román hatóságoktól hat hónapnyi börtönbüntetést szenvedett. Bíró Lőrinc 1923-ban megkezdte az Észak-Amerikába kivándorolt székelyek lelki gondozását. Később több rendtársa csatlakozott hozzá. 1940-ben a második bécsi döntés kettészakította a rendtartományt az északi magyar és a déli román terület között. A Magyarországhoz tartozó Kolozsváron maradt a rendtartományi székhely, Vajdahunyadon pedig a Romániában maradt kolostorok helynöke (commissarius) lakott, és ott volt a rendi teológia is. 1945-ben aztán újra egyesült a provincia, román fennhatóság alatt. ■ A kommunista párt 1946-os hatalomra jutásával azonban megkezdődött a kolostorok fokozatos kisajátítása, az intézmények államosítása, és a rendtagok koholt vádak alapján történő elítélése. 1951. augusztus 20-án a hatóságok minden kolostorból Máriaradnára deportálták a rendtagokat, akik nemsokára „szabadegyetemet”, kórust szerveztek és írógéppel újságot szerkesztettek. Kilenc hónap után három kolostort jelöltek meg számukra kényszerlakhelyéül (Dés, Esztelnek, Körösbánya). Eközben külön internáltak több ferencest, köztük Boros Fortunát korábbi provinciálist, aki 1953-ban a Duna-deltánál lévő kényszermunkatáborban halt meg. Mivel a zaklatások nem hozták meg a kívánt eredményt, 1961-ben letartóztattak hét elöljárót, és több éves börtönbüntetésre ítélték őket. 1964-ban azonban kiengedték őket, és megszűnt a kényszerlakhely-kötöttség is. A testvérek azontúl egyházmegyés papként szolgálhattak plébániákon (szerencsés esetben egykori ferences plébániákon is), természetesen ferences habitus nélkül. Eközben, még 1948 előtt, néhány rendtag az észak-amerikai misszióban keresett munkát és menedéket. A rend romániai betiltásakor Fairfield (Conneticut) székhellyel megalapították a Szent István rendtartomány amerikai kommisszáriátusát,. amely 1992-ig működött. ■ A diktatúra 1989. évi bukását követően a rendtartomány is megkezdte az újjászerveződést, az új hivatások képzését és a kisajátított vagyon visszaszerzését. A rendtartomány központja ismét a kolozsvári kolostor lett, a noviciátus Szécsényben (Magyarország) működik, a jelöltség ideje Kolozsváron van, a teológiai képzés pedig Gyulafehérváron és a budapesti Sapientia Főiskolán történik. ■ (Jonica Xénia–Koltai András 2025)