Szatmárnémetiben a konviktusi (internátusi) nevelés jelentette a Társaság elsődleges tevékenységét. A jezsuiták második szatmári letelepedésének (1858) anyagi feltételeit az 1857 decemberében elhunyt Hám János végrendeleti adománya teremtette meg. Ugyanez a végrendelet irányozta elő a Hám által már korábban megalapított püspöki konviktus jezsuiták általi átvételét is, amely így vezetésükkel 1858. okt. 1-jén nyitotta meg kapuit. A Kálvária-kápolna és a régi püspöki rezidencia (egykori jezsuita rendház) szomszédságában, a Szirmay (ma Mihai Eminescu) utcában 1842-ben épült konviktusi épületet a rend meg is kapta melléképülettel és kerttel együtt, rezidenciájukat is itt rendezték be. ■ A nevelők (prefektusok) általában ketten voltak, a 20. század éveiben legtöbbször egy harmadik, a főprefektus vezetésével (a második világháború utáni években a diákok létszámának gyarapodásával párhuzamosan számuk 3–4-re nőtt). Az intézmény vezetője azonban a régens volt, amely tisztséget a rendház mindenkori elöljárója töltötte be. A közösség más tagjai is részt vettek a konviktusi szolgálatban: gyóntattak, buzdításokat tartottak. A növendékek között egyaránt voltak önköltséges és alapítványi helyet betöltők. Eleinte harmincöt konviktort (bentlakót) vettek fel, közülük öten lehettek elemista diákok, a többiek gimnazisták. Haas Mihály szatmári püspök a bentlakó diákok számának növelése céljából a konviktus alapítványát már 1860-ban újabb birtokkal egészítette ki. A financiális nehézségek ellenére 1862–1875 között a bentlakók száma átlagosan 57–60 között mozgott, ennek nagyobb része alapítványi, kisebb része önköltséges helyeken. Az épület további bővítésének köszönhetően a konviktust 1877-ben már 80 diák befogadására tették alkalmassá, számuk a századfordulóig valóban hetven fölött alakult. A konviktorok hitéleti fejlődéséhez nagyban hozzájárultak a jezsuita prézesek vezetésével működő konviktusi diákkongregációk. Az 1878/1879-es tanévben a növendékek nagy része már tagja volt a Mária-kongregációnak, illetve 1890-től a Jézus Szíve Társulatnak. Az 1890-es évektől a konviktusnak egyre jobb hírneve lett, amihez az is hozzájárult, hogy a Magyar Királyság területén itt tartottak először a jezsuiták háromnapos lelkigyakorlatot konviktorok részére. ■ Az új és korszerű konviktusi épület, amelyet már az 1858-as alapító okirat is kilátásba helyezett, 1913-ra épült fel Boromisza püspök támogatásával, a meglévő régi konviktusi épület (ekkortól már csak jezsuita rendház) északi oldalán – az akkori Szirmay és Eötvös utca sarkán. Ezt a Királyi Katolikus Gimnázium szintén új épületével fedett folyosó kötötte össze. A százhúsz-százötven növendék elhelyezésére alkalmas kétemeletes épület fenntartási költségei a jezsuitákat terhelték, akik a hozzákapcsolt bérház jövedelméből fizették az adókat. Az első világháború alatt ugyan a konviktus komoly károkat szenvedett (hadikórház, kaszárnya, majd árvaház is volt), de az 1919. áprilisi román megszállás ellenére is a jezsuitáké maradt, bár a püspök 1919–1921 között átmenetileg a szatmári kispapokat is itt szállásolta el. Mindez némi visszaesést eredményezett a növendékek számában, az 1921/1922-es tanévben azonban újból 111 növendéket fogadott az intézmény. A finanszírozást ugyanakkor hátrányosan érintette, hogy a működésének alapjául szolgáló szatmárzsadányi birtok nagy részét a román földreform következtében kisajátították, a megmaradt birtokokon pedig a rendház és konviktus osztozott. ■ A generális 1924. dec. 6-i rendelkezésével létrehozta a lengyel (1926-tól a dél-lengyel) provinciának alárendelt romániai jezsuita missziót, ezért ekkortól az intézet is ennek keretében működött, miközben az itt szolgáló rendtagok 1928-ig a magyar provinciához tartoztak. 1927-ben elvették tőlük a konviktust, amely ekkor az egyházmegyés papság vezetése alá került. ■ A második bécsi döntés (1940) következtében a szatmári rezidencia és az ott működő rendtagok visszakerültek Magyarország területére, 1942-től pedig hivatalosan is a magyar provinciába sorolták őket. 1941 júniusától a konviktust is visszakapták, ez Kollár Ferenc vezetésével a következő években kifejezetten korszerű nevelést folytatott az 1949-es államosításig, átlagban 120, az 1947-es évben 220 konviktorral. ■ 1945-től a terület ismét Romániához, 1948 májusától a rezidencia újra a romániai viceprovinciához tartozott, a konviktus épülete pedig 1949-ben a román állam tulajdonába került. Jelenleg állami fenntartású magyar középiskola működik a városképet napjainkig meghatározó, 2004-től a szatmári római katolikus püspökség tulajdonában álló épületben. Az egyházmegyei intézmények közül a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum bentlakása, a Szent Alajos Konviktus tekinti magát az egykori püspöki konviktus örökösének. ■ (Boda Attila, 2025)
Az internátus régensei a rendház mindenkori elöljárói voltak. Főprefektusok: Demjanovich Vazul (1913–1918); Pénzes István (1918–20); Varga István (1920–1923); Kollár Ferenc (1941–1943); Schmidt Ferenc (1943–1944); Radányi Rókus (1944–1948)
meltematricula@gmail.com
https://melte.hu
https://www.facebook.com/magyaregyhazileveltarosok