A nagykapornaki egykori bencés apátság uradalma a Zalai-dombságban feküdt. Központja Zalaegerszegtől keletre, a középkori eredetű apátsági templom mellett feküdt. Kis- és Nagykapornak, Padár, Kallósd, (Zala)Szentmárton, Vöckönd és Apátfa (ma Zalaegerszeg része) falvak tartoztak hozzá. Mindezt Ferenc József császár 1858. okt. 25-én a jezsuiták osztrák rendtartományának adományozta azzal a céllal, hogy fedezni tudják oktatási intézményeik kiadásait, és újabbakat létesítsenek, különösen Magyarország területén. A jezsuiták 1859. febr. 7-én érkeztek Nagykapornakra, a felújított rendházba tavasszal költözött be a hetven év feletti Franz Scherer adminisztrátor (jószágkormányzó) és Mathias Trumler szakács testvér. A Társaság a birtokot 1860-ban vette át, amikor lejárt a királyi kincstár és a vele szerződött bérlő megállapodása. A kapornaki ház és az ott élők a kalksburgi kollégiumhoz tartoztak 1865-ig, ekkor vált a birtokközpont rezidenciává (de továbbra is Kalksburgtól függött), és ekkor költözött ide a második páter, Gaspar Ilg, a segítőtestvérek száma pedig négyre nőtt. A rendház 1868-ban önállósodott, de az 1909-ben létrejött független magyar rendtartományban 1911-től 1919-ig a pozsonyi kollégium alá tartozott. A rendház struktúrája a 19. század végére nyerte el stabil alakját: általában három pap – az elöljáró (superior), a lelkivezető (spiritualis) és a pasztorális munkákat végző atya (operarius) –, valamint hét-nyolc laikus testvér dolgozott itt: két ökonómus (gazdasági adminisztrációval foglalkozó rendtag), a szőlők és gyümölcsösök felügyelője, egy erdész, két gépész, akik a gőzszerkezeteket kezelték, egy szakács- és kertész testvér, valamint egy szabó, aki a portási feladatokat is ellátta. Az apátsági uradalom kiterjedése az 1861-es tagosítás után 4208 kataszteri hold (nagyjából 2400 hektár) volt, ezzel a nagybirtokok között közepes méretűnek számított. A birtoktestben később is több átalakulás történt, mert a távolabb eső, nehézen kezelhető területeket bérbe adták, erdősítették vagy eladták. Helyettük a birtokközponthoz közelebb eső termőföldeket vásároltak. Az évek során a jezsuiták rengeteg munkát és pénzt fektettek abba, hogy korszerűen működő, nyereséges nagyüzemmé alakítsák át az uradalmat. ■ Bár a nagykapornaki plébániát 1911-ig nem a jezsuiták látták el, az 1870-es évektől egyre intenzívebben kapcsolódtak be a lelkipásztori szolgálatba és a különböző apostoli munkákba. 1871-ben a tagosítási perek sikeres lezárulása iránti hálából elhatározták a Szent Szív kultuszának bevezetését, és megszervezték a Szent Szív Szövetséget, amely 1894-re már 1740 tagot számlált. A nagykapornaki templom kegyuraiként a jezsuiták feladata volt a plébániai munka anyagi hátterének biztosítása, a templom és paplak épületeinek karbantartása, és hozzá kellett járulniuk a birtokukon működő iskolák fenntartásához, építéséhez vagy tatarozásához. 1885-ben letelepítették az Isteni Megváltóról Nevezett Nővéreket, és rájuk bízták a lányoktatást, a katolikus elemi leányiskola ugyanebben az évben indult. ■ Az 1890-es évek elejétől a jezsuiták a pasztorációba is intenzíven bekapcsolódtak. Állandóan voltak magyarul beszélő páterek Nagykapornakon, akik a plébános munkáját hatékonyan tudták segíteni: prédikáltak, gyóntattak, lelkigyakorlatokat tartottak, látogatták a betegeket, kereszteltek és temettek. Így kézenfekvő volt, hogy 1911-ben Hornig Károly veszprémi püspök átadta a plébánia vezetését a jezsuitáknak. Az első jezsuita plébános Faludi István volt. A korábban elkezdett pasztorációs munka újabb lendületet kapott, megalakult a Katolikus Népszövetség helyi szervezete, a Katolikus Ifjúsági Egyesület, a Lányok Mária Kongregációja, az Ifjúsági Legényegylet, a Jézus Szíve Szövetség, de volt Dalárda és Rózsafüzér Társulat is. A szegényekről és elesettekről is rendszeresen gondoskodtak, a természeti katasztrófák vagy a tűzvészek áldozatain mindig segítettek, ruha- és élelmiszerosztással is igyekeztek enyhíteni a rászorultak nehéz helyzetén. ■ A jezsuiták gazdasága sikeresen vészelte át a két világháborút, túlélte a Tanácsköztársaságot, mígnem 1950-ben erőszakosan számolta fel létét a kommunista hatalom. A közösség 16 tagját (6 páter és 10 fráter) 1950. június 9/10-én az ÁVH embertelen körülmények között Homokra (ma Tiszaföldvár része) deportálta. Ősszel és 1951 elején azonban átmenetileg újra a helyszínen lelkészkedett két volt jezsuita. A nagykapornaki rendház épületében előbb az állami gazdaság, majd az iskola sportkollégiuma kapott helyet. 1998 óta idősek otthonaként működik. ■ (Szokol Réka, 2025)
Administrator; a kalksburgi kollégium függésében: Franz Scherer (1858–1865). – Superior: Franz Scherer (1865–1866); Christoph Wilhelm (1866–1873; 1876–1880; 1888–1901); Anton Schwitzer (1873–1875); Erik Brandis (1875–1876); Bolváry Zsigmond (1880–1882); Pécsy Arnold (1882–1888); Wenzel Pech (1901–1906); Peter Jost (1906–1911; 1918–1924; 1930–1936); Speiser Ferenc (1911–1912; 1924–1928); Fialla János (1912–1918; 1928–1930); Takács Sándor (1936–1944); Palotay László (1944–1950)
meltematricula@gmail.com
https://melte.hu
https://www.facebook.com/magyaregyhazileveltarosok