Kolozsvári Fájdalmas Szűzanya jezsuita rendház

A kolozsvárinak nevezett jezsuita közösség székhelye az évszázadok során gyakran ingadozott Kolozsvár belvárosa és a szomszédos Kolozsmonostor között (amely a 19. század végétől a város részét képezte). Az utóbbi helyszínen telepedtek meg először Báthory István erdélyi fejedelem hívására 1579-ben, de már 1580-ban beköltöztek Kolozsvárra (a Farkas utcai volt ferences templomba és kolostorba), ahol egy hosszabb távon egyetemmé fejleszteni tervezett iskolát is alapítottak. Az erdélyi országgyűlés általi első kitiltásuk (1588) után a jezsuiták 1595-ben visszatérhettek, és 10 évig újból Kolozsváron működtek a következő kitiltásukig, 1605-ig. 1606 végéig azonban még Kolozsmonostoron tevékenykedtek az atyák, mielőtt ténylegesen távoztak Erdélyből. Bethlen Gábor jóvoltából ugyanakkor már 1616-tól működni kezdett az ún. erdélyi misszió világi papoknak álcázott jezsuitákkal, melynek 1623-tól egyik fontos helyszíne, az 1630-as évektől a pedig a központja is Kolozsmonostor volt, ahol újra gimnáziumot is működtettek. 1661-ben, amikor Kolozsvárt megszállták a császári csapatok, az intézmény megint a városba költözött, és ezúttal az 1773. évi feloszlatásig ott is maradt: bő három évtizedig a Beltorda utca környékén (a mai piarista templom és egyetem körül) működött, 1693-től kb. ugyanannyi ideig az Óvárban. Miután felépültek az új épületeik, ismét a Beltorda utca környékére költöztek, miközben az óvári épületeket 1725–28 között fokozatosan visszaadták az erdélyi püspöknek, aki a ferenceseknek juttatta azokat. A jezsuiták erdélyi központjaként szolgáló, 1753-tól két évtizedig egyetemmel is rendelkező intézményrendszer legfontosabb elemeit a Társaság 1773. évi feloszlatása után három évvel, 1776-ban a piaristák vették át. ■ A Jézus Társasága 20. századi kolozsvári jelenléte ezektől az előzményektől teljesen függetlenül, a román viceprovincia keretében kezdődött, magyar származású rendtagok közreműködésével. Mivel új rendház alapításához román kormányzati engedélyre lett volna szükség, a jezsuiták kizárólag plébániai keretek között tevékenykedtek, Majláth Gusztáv gyulafehérvári püspök meghívására. Ahogy a korábbi kolozsvári kezdeteknél, ezúttal is a monostori városrészben kaptak helyet. Napholcz Pál 1935. nov. 8-án vette át a Kolozsvár egyik legelhanyagoltabb, falusias jellegű és munkásrétegek által lakott peremkerületében fekvő plébánia vezetését, valamint a Fájdalmas Szűzanya titulusú templomot. A plébániai feladatok ellátását biztosító ház 1935-től stációként, 1938–1948 között rezidenciaként működött. Személyi állománya rendszerint 2–3 jezsuita atyából és egy segítőtestvérből állt. ■ A rendtagok lelkipásztori munkája a plébániai munkán felül főleg lelkigyakorlatok tartásából, a Jézus Szíve-tisztelet és az ignáci lelkiség terjesztéséből állt. Jelentős szerepet vállaltak az egyházi egyesületi életben: részt vettek a női Mária-kongregáció vezetésében, valamint a Leánycsoport működtetésében, amelynek munkáját a Szociális Testvérek Társasága segítette. Ennek viszonzásaként a jezsuiták a Szociális Testvérek Társasága noviciátusában és szemináriumában tanítottak. Dombi József a sajtóapostoli munka folytatása érdekében költözött ide, Az Apostol hetilap és gyermekmellékletének szerkesztősége pedig Szatmárról Kolozsvár központjába került. ■ Az 1930-as évek végén a román viceprovincián belüli személyi ügyek miatt és az emberhiány következtében a kolozsvári jezsuita jelenlét megszűnése is felmerült. Az 1940. évi második bécsi döntés által okozott politikai változások azonban alapvetően új helyzetet teremtettek. Ettől kezdve a Szatmáron és Kolozsváron működő magyar rendtagok ismét a magyar provinciához kerültek (a rendi katalógus szerinti hivatalos átvezetésük 1941-ről 1942-re történt meg). A kolozsvári jezsuita közösség magyar provincia időszakában is megőrizte korábbi működési rendjét, létszáma sem változott, ugyanakkor új kezdeményezések számára is tér nyílt. A lelkipásztori tevékenység mellett hangsúlyosabbá vált az egyesületi és szociális munka: megkezdődött az EMSzO és a Jézus Szíve Szövetség működése. A hívek növekvő száma miatt 1942-ben a kápolnát kibővítették. Befogadóképessége 260-ról mintegy 1000 főre nőtt, és sor került a kultúrház bővítésére is. Az oktatás és a szociális gondoskodás is nagyobb szerepet kapott. A rendtagok hitoktatást végeztek állami iskolákban és az Iskolanővérek Augusteum leányiskolájában, ahol 1943-tól Mária-kongregáció is működött. Ugrin Sándor házfőnök tanított a Szociális Testvérek Társasága szemináriumában, és rendszeres lelki konferenciákat tartott. A jezsuiták aktívan bekapcsolódtak a Magyar Norma keretében szervezett szegénygondozásba. 1942-ben szociális munkaközösséget hoztak létre, 1943-tól pedig napközi otthont működtettek. Az Apostol folyóirat viszont a magyar provinciához való csatlakozást követően beolvadt A Szív című budapesti jezsuita lapba. ■ Miután Kolozsvár 1944. okt. 11-én ismét román fennhatóság alá került, a rendház továbbra is a magyar provinciához tartozott. 1947/1948 folyamán azonban lakói a szatmári közösséggel együtt a romániai viceprovincia szervezeti rendjébe kerültek, majd a rend generálisa 1948-ban hivatalosan is a román viceprovinciához csatolta a két házat. A kommunista diktatúra kibontakozása miatt 1949-ben a kolozsvári jezsuiták intézményes működése ellehetetlenült, 1950 decemberében pedig – néhány kivétellel – az összes romániai jezsuitát a szamosújvári ferences kolostorba internálták. ■ (Boda Attila–Siptár Dániel, 2025)