Hódmezővásárhelyi Szent István király jezsuita rendház

Hódmezővásárhelyen a két világháború között többen is szorgalmazták egy második plébánia létrejöttét a belvárosi mellett. Főként a Katolikus Nőegylet és annak vezető tagjai, a Lukács nővérek (Keresztes Nagy Lajosné Lukács Róza és dr. Szekula Jánosné Lukács Mária), a város tehetős polgárai álltak a mozgalom élére. A cél megvalósítása érdekében 200 kishold és 100 négyszögöl földet adományoztak az új templom fenntartására. Úgy vélték, hogy plébánia ellátására a zömében református alföldi városban és a környék lelkileg elhanyagolt tanyavilágában jezsuitákra lenne szükség. Erről 1935-ben Bangha Béla jezsuitát is igyekeztek meggyőzni. Bangha egykori kalocsai diákja, a vásárhelyi egyházközségi tanács világi elnöke, Kokovay János régi osztálytársát, Raile Jakab jezsuitát is az ügy mellé állította. Bangha hamar átlátta, hogy az országnak ez a része igazi missziós terület, Raile pedig hatalmas energiával készítette elő a letelepedést. 1935. nov. 21-én megtörtént az első ünnepélyes kapavágás a Szent István téren, ahol 2–3 év alatt felépült az ókeresztény bazilikák arculatát idéző, neoromán stílusú plébániatemplom. ■ A páterek már a következő évtől elindították az apostoli munkát. Hanauer István váci püspök 1936. aug. 15-én alapította meg, és bízta a jezsuitákra a Szent István plébániát, amely névadója ünnepén, augusztus 20-án kezdte meg hivatalos működését. Mivel a templom még nem volt kész, a Wlassich u. 3. szám alatti épületet átalakították, kápolnát, rendházat, plébániát rendeztek be a korábbi Vöröskereszt iskolában. Három jezsuita érkezett a városba: Ecker Jenő volt a kis közösség elöljárója és a plébános, Mogyoróssy Sándor a káplán és hitoktató, Várady János segítőtestvér pedig a mindenes. Még 1936 márciusában telepedett meg Vásárhelyen a Jézus Szíve Népleányainak Társasága, hogy a páterek munkáját segítse. Kisboldogasszony ünnepén, szept. 8-án a már félig kész templom alapkövét is „letették”, vagyis kőbe zárták az alapító okiratot, majd a megszentelt követ befalazták. 1937. aug. 20-án a hívek és papok használatba vehették az Isten házát. 1938-ra felépült a rendház (itt volt a plébánia is) és a templomtorony, amelyre felkerült a templomkereszt. Ekkor az üresen maradt Wlassich utcai épületet kultúrházzá alakították. Hódmezővásárhelyen a jezsuiták lelkipásztorkodtak, hitoktattak a kerületükhöz tartozó iskolákban, az 1940-es évek végére pedig már tizennyolc falucska és tanya lakosainak lelkigondozását végezték. Pasztoráltak szanatóriumban és kórházban, megszervezték a Jézus Szíve Szövetségeket, az úrinők és férfiak kongregációit, működtették a Szívgárdát, a KALOT-ot, vezették a cserkészeket és a dalárdát, és évente sok-sok lelkigyakorlatot tartottak. Kultúrházuk rengeteg programnak adott helyet a hitéleti előadásoktól a vidám teadélutánokig, a templomi körmenetekre pedig mindig többezres tömegek gyűltek össze. Ezek különlegessége volt a babakocsis felvonulás, amelynek végén a kisdedek külön áldásban részesültek. ■ A vásárhelyi rendház lakóinak száma az 1940-es évek második felére már tíz rendtagot számlált. ■ 1944 őszén az oroszok megostromolták, majd megszállták a várost, melyet ekkor a katolikus papok mind elhagytak, csak a jezsuiták maradtak helyben. Ketten átköltöztek az üresen maradt belvárosi plébániára, hogy az ottani híveket ellássák. Az árván maradt falvakban utolsó kenettel erősítették meg a betegeket, temettek, kereszteltek, kimentek a frontvonalra is szentségekkel ellátni a sebesülteket, haldoklókat, és felkeresték a tífuszos, elgyötört hadifoglyokat. A jezsuiták a tábori orvossal összefogva több rabot csempésztek ki a hadifogolytáborból. ■ A háború után a közösségi és plébániai élet lendületesen fejlődött: 1946. jan. 1-től a Szent István plébánián önálló egyházközség jött létre (korábban négy környékbeli plébánia alkotott egyetlen egyházközséget), a következő években pedig a főtemplomtól távol eső hívek pasztorálása érdekében, kápolnaépítés céljából két házat is vásároltak a jezsuiták. Az elsőben kialakított kis szakrális tér egy évig működött, majd TÜZÉP raktár lett belőle, a második házat a vásárlást követő napon foglalta le, és utalta ki két lakónak a lakáshivatal. ■ 1948 októberében izgatás vádjával letartóztatták és négyévi fegyházra ítélték Könyves Tibor jezsuitát. Zsíros Ferenc elöljárót 1948/1949-ben eredménytelenül próbálták rávenni, hogy írja alá a Mindszenty hercegprímás elleni tiltakozást, illetve hogy memorandumot fogalmazzon meg a püspöki kar felé. ■ Miután 1950-ben betiltották szerzetesrendek működését Magyarországon, az itteni közösség a plébánia vezetése céljából helyben maradhatott. A lelkészi teendőket ellátó jezsuiták egyházmegyés papok lettek, de velük maradtak a segítőtestvérek, sőt nyugdíjas korú volt jezsuitákat is költöztettek ide, így 1951 elején 8–9 felszentelt pap lakott a nemhivatalos rendházban. Ez az állapot egészen 1951 decemberéig tartott. Ekkor azonban a jezsuitákat nem csak Hódmezővásárhelyről utasították ki, hanem az egyházmegyében sem szolgálhattak többé. Az idős atyák Pannonhalmára költöztek, a fiatalabbak kántorként, munkásként helyezkedtek el. ■ Amikor 1989-ben a Jézus Társasága ismét elkezdhette hivatalos tevékenységét Magyarországon, a hódmezővásárhelyi Szent István-templom és plébánia ismét a jezsuiták irányítása alá került. Plébánosa Tóth Lajos jezsuita lett (aki korábban is a váci egyházmegyében szolgált). 1989–1991 között a jezsuita noviciátus is itt kapott helyet, majd annak Szegedre költözése után, 1992-ben a rendházból lelkigyakorlatos otthont alakítottak ki. Ez az 1990-es évek végére fokozatosan elhalt. A jezsuita közösség 2006-ig működött, ezután csak Tóth Lajos maradt 2012-ig kisegítő lelkészként. Az egykori jezsuita rendházba 2013-ban a domonkos nővérek költöztek be (akik 2005-ben tértek vissza Hódmezővásárhelyre). ■ (Szokol Réka, 2025)