Egyetemes rend adatai
Magyarországi szervezet adatai
A Kisebb Testvérek Rendjét Assisi Szent Ferenc (1182–1226) alapította, aki megtérése után, Jézus Krisztus követésében mindenét elhagyva a szegénységet választotta. Hamarosan számos követője akadt. III. Ince pápa (1209) szóbelileg jóváhagyta a „testvériség” életmódját, majd 1223-ban III. Honorius pápa (1216–1227) írásban is megerősítette a regulát. Az Úr hamarosan számos követővel ajándékozta meg a közösséget, ezért az 1217 pünkösdjén tartott káptalanon elhatározták, hogy Az evangéliumot Szent Ferenc példája szerint Itálián kívül is hirdetik. ■ A rend obszerváns ágához tartozó ►boszniai ferencesek, akik 1463-tól az Oszmán Birodalom alattvalóiként szabad mozgást és adómentességet élveztek, a 16–17. század során eredményesen térítették római katolikus hitre az észak-nyugat Bulgáriában, Csiprovác „szász” bányászait, valamint a régióban élő örmény eredetű, „paulikánus” keresztényeket. Missziójuk annyira sikeres volt, hogy a bulgáriai és havasalföldi ferencesek 1624-ben kiváltak a boszniai rendtartományból, és önálló őrséggé (custodia) alakultak, amelyet 1676-ban VIII. Orbán pápa provincia rangra emelt. A provincia noviciátusa Tergovistyében volt, növendékeiket pedig, ha tehették, külföldi rendtartományokba küldték tanulni. ■ Amikor 1688-ban a Habsburg Birodalom (és a Szent Liga) hadserege elfoglalta Belgrádot, Csiprovácban a katolikusok vezetésével oszmánellenes felkelés tört ki, azt remélve, hogy a keresztény hadak hamarosan felszabadítják Bulgáriát is. Ez azonban elmaradt. A felkelést a törökök Thököly Imre vezetésével leverték, Csiprovácot felégették, lakói elmenekültek, Havasalföldön és Dél-Erdélyben települtek le. A menekültek között volt 14 ferences atya is, a korábban 50-60 főnyi bulgáriai provincia maradéka, akik a bolgár (és más szláv nyelvű) katolikus közösségeket követve – az addig meglévők mellett – új kolostorokat hoztak létre a Habsburg Birodalomhoz tartozó területeken. A 18. század első felében Havasalföldön (Tergovistye/Târgoviște, Câmpulung, Bukarest, Craiova, Rimnik, Bradicsen), a Bánságban (Karánsebes, Krassova/Carașova, Glatina, Orsova) és Dél Erdélyben (Alvinc, Gyulafehérvár, Déva, Kőrösbánya) is voltak kolostoraik. Ezek példaszerű élete nemcsak bolgár, hanem magyar és német fiatalokat is vonzott, így 1714-től közülük is többen ide kérték felvételüket. Noviciátusuk Déván, majd Bradicsén és Tirgovistyén működött. A növendékeket továbbra is a Habsburg Birodalom más ferences rendtartományaiba küldték tanulni, majd Rimniken indítottak számukra filozófiai és teológiai képzést. Az ►erdélyi ferences provincia ugyan kifogásolta, hogy a bolgárok az ő „területükön” működnek, de 1723-ban a Szentszék úgy döntött, hogy a lelkipásztorkodás eltérő nyelve miatt nem zavarják egymást. Havasalföld nyugati részét (Olténia), amely 1718-tól a Habsburg Birodalom része volt, az újabb török háborúban, 1739-ben az Oszmán Birodalom szerezte meg. Ezért a rimniki, krajovai és bradicseni ferenceseknek ismét menekülniük kellett. Stanislavich Miklós csanádi püspök (korábban maga is bolgár ferences) fogadta be őket, és a Temes megyei Vingán létesítettek új kolostort (1744), ahol 1748-tól egy ideig teológiai és filozófiai stúdium is működött. A provincia noviciátusának 1767-ben Karánsebes adott otthont. Az erdélyi bolgár emigráció egyik fontos tudományos teljesítménye volt Blasius Kleiner „Archivium Tripartitum” című kézirata (1761–1767), amelynek első része Bulgária múltjának első összefoglalását, második része pedig a bolgár katolicizmus és ferencesség történetét tartalmazza. ■ A provincia 1852-ig létezett, amikor négy megmaradt kolostorát (Alvinc, Déva, Körösbánya, Vinga) IX. Pius egyesítette a ►Kapisztrán Szent János rendtartománnyal. A Magyarország területén működő ferences provinciák 1900. évi átszervezése során a három dél-erdélyi kolostort (Alvinc, Déva, Körösbánya) az erdélyi ►Szent István rendtartomány kapta meg, de úgy, hogy a kapisztránus rendtagok még több évig ideiglenesen helyükön maradtak. ■ (Koltai András, 2025)
Assisi Szent Ferenc az 1222-ben pápai jóváhagyást kapott regulában így határozta meg a Kisebb Testvérek hivatását: „kövessék a mi Urunk Jézus Krisztus szent evangéliumát, és éljenek engedelmességben, tulajdon nélkül és tisztaságban.” A ferences lelkiséget három kulcsszó jellemzi: az Úr lelkének birtoklása, a tulajdon nélküli élet és a viszonzás, avagy a visszaadás lelkülete. A rend kezdetektől fogva feladatának érezte a missziós evangelizációt. Ennek fő formája kezdetben elsősorban a bizalmas beszélgetés, a rövid buzdítás és saját életpéldájuk volt, melyet később a prédikálás egészített ki. Ezek a meglátások akár napjaink pasztorációjában is jelentőséggel bírhatnak. Az a tény, miszerint az „élet prédikációja” gyakran hatásosabb, mint a szóbeli prédikáció, mindenkor eredményes lehet, mint missziós módszer. Még a tizenkettőt sem érte el a testvérek létszáma, amikor Ferenc elküldte őket a megtérés és a bűnbocsánat hirdetésére. A vándor prédikálást maga Ferenc is gyakorolta, és ezek feltehetőleg rövid bűnbánati prédikációk voltak. Az, hogy minden testvér prédikálhasson, hosszú távon nem bizonyult kedvezőnek, ezért a rendalapító némi korlátozást vezetett be: „Egyetlen testvér se merjen másként prédikálni, mint ahogyan a szentegyház szokása és rendelete előírja, és csak akkor, ha ministere megengedi.” A rend további működésében felismerhető Ferenc zarándokútjának hatása, amelyet az ötödik keresztes hadjárat során, 1218 és 1220 között tett. A meg nem erősített regula (1221) említést tett azokról is, „akik a szaracénok vagy más hitetlenek közé mennek.” Ferenc ezt csak olyanoknak engedte, akikben erre meg volt a belső elhivatottság. ■ (Jonica Xénia, 2024)
[Kézikönyvek, a rendről:] Karcsú 1867, II, 1-26. – Tóth Mike 1904, 49-57. – Holzapfel 1909. – Balanyi 1923, 207–230. – Heimbucher 1933-1934, I, 656-814. – LThK 1957–1967, III, 273-280. – DIP 1974-2003, IV, 464-511; 839-911. – Puskely 1998, I, 357-367. – MKLex 1993–2014, IV, 858-862 („Kisebb Testvérek Rendje”, Sill Ferenc Aba OFM–Kis Lehel Csongor OFM). – MaMűL 2003–2014, II, 75-83 (Szántó Konrád OFM). – [Könyvek, tanulmányok:] Fermendžin, Eusebius OFМ: Acta Bulgariae ecclesiastica ab an. 1565 usque ad an. 1799, Zagrabiae, 1887 (Monumenta spectantia históriam Slavorum Meridionalium, 18). – Karácsonyi 1923-1924 II, 333-384. – Pandzic, P. Basilius OFM: Historia missionum Ordinis Fratrum Minorum. IV. Regiones Proximi Orientis et Paeninsulae Balcanicae, Romae, 1974. – Magyar István Lénárd, Az alvinci ferences krónika, in Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 1(1989), 373-408. – Csíkhelyi Lenke: Bolgárok betelepülése Magyarországra a XVII. század végén és a XVIII. század elején, in Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből, szerk. Szita László, Pécs, 1993, 117-121.
meltematricula@gmail.com
https://melte.hu
https://www.facebook.com/magyaregyhazileveltarosok