Kaposvári Szent Imre jezsuita rendház

A jezsuiták kaposvári megtelepedése több tényezőnek volt köszönhető. Bánáss László veszprémi püspök egyrészt azt remélte, hogy a rend munkájának eredményeként megújul a városban a vallásos élet. Ugyanakkor missziós feladatokat is szánt a rendtagoknak a német lakosság helyére érkező telepesek pasztorációjában, az egyházi életbe való integrálásában. Ebben elsősorban Kerkai Jenő jezsuitára és munkatársaira számított. A jezsuita rendi vezetés viszont Kaposvárt olyan helynek látta, ahol a fiatal, harmadik probációjukat végző rendtagok számára gyakorlati – lelkipásztori, szociális – munkát lehet biztosítani, és ahol Kerkai továbbra is a KALOT szellemében dolgozhat. (A KALOT mozgalmat ugyanis 1946-ban betiltották, és 1946/1947 folyamán a jezsuita műveket egyre több támadás érte a kommunista hatalom részéről.) Bánáss püspök elképzelései így találkoztak a rendtartomány útkeresésével. A probációs ház terve ugyan nem valósult meg, viszont elvállalva a Szent Imre-templomhoz kapcsolódó lelkipásztori szolgálatot, 1948-ban a jezsuiták letelepedtek Kaposváron. ■ Az előkészületek és tárgyalások 1947 őszén kezdődtek, a következő év elején pedig Borbély István tartományfőnök és Vid József procurator a városba utaztak terepszemlére. Elvetették azt a gondolatot, hogy a plébánia egyik házát (Németh István utca 25.) alakítsák át rendházzá, inkább egy új rezidencia építésébe kezdtek a Szent Imre templom mellett. A városvezetés 50 ezer forintot adott a célra. Márciusban Bánáss püspök jóváhagyta a rendházalapítást, április 30-án pedig az általános rendfőnök is rábólintott. A munkálatokat húsvét után kezdték. Az első három jezsuita Ambrus Pál vicesuperior vezetésével 1948. aug. 16-án érkezett, eleinte egy katolikus család által felajánlott házban laktak. December elején Kerkai Jenőt nevezték ki superiorrá, a rendtagok pedig átköltöztek új otthonukba. Időközben számuk is nőtt, hat páter és két fráter élt és dolgozott ekkor a kaposvári házban. ■ Az intézmény elsődleges feladata a Szent Imre-templom pasztorációja volt. A templom 1912-ben épült fel a Magyar Királyi Állami Főgimnázium (1921-ben felvette Somssich Pál nevét, 1924-től reálgimnáziumként működött) telkéből kihasított parcellán. Létesítését a gimnáziumi diákság vallási nevelése tette szükségessé. A jezsuiták lelkipásztori tevékenysége azonban a templom falain túlterjedve tulajdonképpen az egész városra, sőt Somogy megyére is kihatott. Számos papi rekollekciót tartottak Kaposváron és Nagykanizsán. A környékbeli papság jó része megfordult a rendházban. A jezsuiták több nagy missziót szerveztek, egyrészt a püspök által kijelölt utakat és irányvonalakat követve, másrészt illeszkedve Kerkai Jenő elöljáró „somogyi kísérlet” névre keresztelt programjába. Úgynevezett egyházközségi lelki napokat szerveztek, amelybe a jezsuita atyákon kívül több szerzetesnővér is bekapcsolódott. A lelki napok szentmisével, a püspök üzenetének felolvasásával kezdődtek, majd vezetett foglalkozásokon, litániákon, imacsoportokon keresztül a papok és nővérek a vallás kulturális és szociális aspektusait igyekeztek megismertetni a hívekkel. A missziós lendület Kerkai 1949. februári letartóztatásával sem ért véget. A páterek még 1950 elején is missziókat, lelkigyakorlatokat tartottak a falvakban, vigyázva arra, hogy óvatosan prédikáljanak, és ne történjék összeütközés a helyi vezetőkkel, de a kommunista hatalom egyre jobban ellehetetlenítette ezt a munkát. ■ A templomi hívek lelki gondozása terén akadálytalanabbul tevékenykedhettek a páterek. Hétköznapokon két, ünnep- és vasárnapokon négy-hat szentmise volt; az atyák prédikáltak, konferenciabeszédeket, elmélkedéseket, lelkigyakorlatokat tartottak, triduumokat szerveztek. Havonta egyszer a szentbeszédek párbeszéd formájában hangzottak el a templomban, ilyenkor két atya egymásnak válaszolgatva fejtette ki a témát, de egyházközségi kulturális polgári összejöveteleken is előadtak, férfiak számára vitaesteket rendeztek, és összefogták a ministránsokat, akiknek lelkigyakorlatokat is adtak. ■ 1949. nyarán a veszprémi püspök a jezsuitákra bízta a balatonberényi lelkigyakorlatos házat. A ház gondnoka Ábrahám György lett; a ministráns lelkigyakorlatok is itt zajlottak. A lelkipásztori munka mellett a jezsuiták hitoktattak az iskolákban, és amikor az ifjúsági egyesületi élet megszűnt, a templomban szerveztek úgynevezett szent órákat, hogy összetartsák a fiatalokat. Látogatták, kísérték a betegeket, nélkülözőket, Bogyó György pedig börtönlelkészként működött. ■ A kaposvári közösséget az első komoly kommunista támadás 1949. febr. 12-én érte, Kerkai Jenő letartóztatásával. Ekkor Ambrus Pálnak is menekülnie kellett. Az év tavaszán Bogyó Györgynek is muszáj volt eltűnnie Kaposvárról „egy kiszólása miatt”, ő később azonban visszatért a városba. Így 1950 elején a rendházban hat páter és három fráter élt. Júniusban, amikor a legtöbb helyről összegyűjtötték a szerzeteseket, ennek a háznak a tagjait nem találták otthon, ezért nem deportálták őket. De a körmenettel megtartott Jézus Szíve ünnep másnapján a hatóságok elvitték a rendházból az ott talált eleséget, majd közszemlére tették, hogy mindenki lássa, milyen jól élnek a papok. A szerzetesrendek működésének betiltása után, 1950 őszén a rendházat államosították, és azt a katonaság foglalta el. A parancsnokot utasították, hogy a bejárat két oldalán lévő domborműveket, amelyek öt híres pátert és négy jeles templomot ábrázoltak, verje le. A főhomlokzatról letekintő Szent Ignác-szobrot is le kellett volna rombolni, ám a tiszt a domborműveket befalaztatta, a szobrot a templom bejáratához állíttatta, így őrizve meg az utókor számára az értékes műalkotásokat. ■ A jezsuiták ekkor a plébániára költöztek, majd a Rákóczi utcában adtak lakást nekik, és folytathatták a templom lelkipásztori ellátását. Szeptemberben érkezett a városba Szarvas Miklós, a korábbi tamingi (Kína) apostoli prefektus, ő lett a közösség utolsó elöljárója. 1951 januárjában négy páter és két fráter működött Kaposváron, de év végére végleg távozniuk kellett. ■ (Szokol Réka, 2025)