Tihanyi Szent Ányos bencés apátság

Tihany monostorát I. András király alapította 1055-ben Szűz Mária és Szent Ányos püspök tiszteletére. Az apátság 1055-ben keletkezett alapítólevele a legrégebbi eredeti formában fennmaradt magyarországi oklevél, melynek szövege az első magyar nyelvemlékeket is őrzi. Az apátság altemplomában temették el az 1060-ban elhunyt I. András királyt. A kolostor a 13. században élte virágkorát, ekkor hiteleshelyként is működött. A 15. században a szerzetesek száma folyamatosan csökkent, az apáti címet, és ezzel együtt az apátság jövedelmét világi papokra és főurakra ruházta át az uralkodó. A Tolnai Máté főapát által elrendelt 1508-as vizitáció idején már csak négy szerzetes élt a monostorban, egy kommendátor vezetése alatt. ■ A mohácsi csata után a tihanyi apát I. János király pártjára állt, ezért devecseri Choron András 1527-ben elfoglalta az apátságot I. Ferdinánd király részére. Bár a megerősített monostor a polgárháborús időszakban többször gazdát cserélt, a szerzetesek elmenekültek, és hét évtizeden keresztül vissza sem tértek a monostorba. Az apátságot megerődítették, és fokozatosan betagozódott a dunántúli végvárrendszerbe. Az Oszmán Birodalom elleni háborúk idején az apátság birtokai Királyi Kamara kezébe kerültek, és csak a fegyverváltság lefizetése után adták vissza a szerzeteseknek. ■ Mivel az 1638-ban visszaállított Pannonhalmi Főapátság nem tudta kifizetni az állam által meghatározott összeget, ezért 1702-ben az Alsó-ausztriai altenburgi apátság váltotta meg Tihanyt, amit azután 1716-ban sikerült visszavásárolnia az új pannonhalmi főapátnak. A templom és a kolostor újjáépítése az 1720-as években kezdődött, Lécs Ágoston apát az 1740-es években már egységes barokk építészeti koncepció alapján végeztette a munkálatokat, melynek végeredménye a ma is látható épületegyüttes lett. 1786-ban II. József feloszlató rendeletének következtében el kellett hagyniuk az apátságot a szerzeteseknek, akik részben egyházmegyei szolgálatba léptek, részben világi állásokban helyezkedtek el. ■ A rend 1802-ben történt visszaállítása után másfél évtizedig nem neveztek ki apátot a monostor élére, az apátság birtokait Pannonhalmáról kormányozták, a kegyurasága alatt álló plébániák pedig a veszprémi püspök joghatósága alatt maradtak. A dualizmus idején általában 6–7 szerzetes élt a kolostorban, többségükben egykori tanárok, az apátok személye pedig a rend tekintélyesebb tagjai közül került kiválasztásra. Az apátság birtokai a Tihanyi-félszigeten és közvetlen szomszédságában, valamint a Balaton déli partján, Zamárdi és Szántód között feküdtek. A bencések tulajdonában volt a balatonfüredi fürdőtelep, amelynek a reformkortól kezdődően jelentős szerepe volt a dunántúli társasági életben, amibe a szerzetesek is bekapcsolódhattak. Az apátság kegyurasága alatt két zalai (Tihany, Aszófő) és három somogyi (Balatonendréd, Zamárdi, Kapoly) plébánia állt, ahol helyben lakó bencés szerzetesek látták el a lelkipásztori szolgálatot. ■ 1921-ben a sikertelen királypuccsok után itt tartották háziőrizetben IV. Károly királyt és feleségét, akinek tiszteletére és a trianoni békediktátum emlékére közadakozásból egy kálváriát emeltek a templom közelében. ■ A második világháború alatt csak kisebb károk keletkeztek az épületekben. 1950. augusztus 1-én, a magyar szerzetesek tömeges internálása során esztergomi és győri bencéseket, és néhány győri kármelitát deportáltak az apátságba. A szerzetesrendek feloszlatását elrendelő intézkedések nyomán 1950 őszén a tihanyi kolostort is bezártak, épületébe először egy szegényházat költöztettek, később múzeumként hasznosították. ■ A rendszerváltás után 1990-ben tértek vissza a szerzetesek a veszprémi érsekséghez tartozó tihanyi plébániára. Az első házfőnök kinevezésére 1994-ben került sor. A Pannonhalmi Főapátságtól függő tihanyi Szent Ányos perjelséget 1998. július 11-én állította fel a főapát, mely 2012 óta a Magyar Bencés Kongregáció önálló konventuális perjelsége. ■ (Boros Zoltán, 2025)